Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Kilencvennegyedik dobbanás

Valentin nap. Az a fogalom számomra, amit soha nem tudtam hová tenni igazán, míg a fejem tetejétől a lábujjam hegyéig szerelmes nem lettem, bár továbbra is maradtak fenntartásaim az ünneplése kapcsán. Adott egy nap, amikor emberek milliói szaladgálnak virágért, csokiért, hogy meglepjék kedvesüket. Ezzel alapvetően nincs is gond, hisz az extra figyelem senkinek sem árt. A gond ott kezdődik, mikor az év többi napján a szeretet kimutatása elmarad. Valahogy el sem bírnám képzelni, hogy kedvesemhez ne legyen szép szavam akár minden nap! Imádom nézni őt, és szeretem kifejezni, hogy mit érzek! Ő pedig mosolyogva fogadja minden egyes gesztusomat.

Az, ami Tokióban történt, a bennem tomboló érzéseket új szintre emelte! Amit velem tett, amit nekem adott, egyszerűen kitörölt, eltompított bennem rengeteg dolgot. Ahogyan érintett, ahogyan hajnalban kérte, hogy hadd próbálja meg újra, attól még most is megremegek! Akarta, ezt éreztem minden egyes mozdulatából és érintéséből! A testem úgy égett tőle, hogy azt hittem, hamuvá porladok, de a szívem ennél is vadabbul lüktetett! Mindenét nekem adta, felülkerekedett önmagán, úgy vágyott rám, és ez az érzés, a szeretve lenni érzése, elnémította bennem az aggodalom suttogásait! Nem volt többé hang, nem éreztem a karmokat, amelyek heteken át kínoztak. Minden néma és békés volt a lelkemben, a minden ő maga lett a szívemben.

Ahogy a napok tova peregtek, szépen, lassan rájöttem, hogy már nem zavarnak az emberek. Nem érdekel, kivel beszélget, mert a csodát, amit a mosolya rejt, azt csak nekem adja minden alkalommal! Kéksége tündököl, ezt érzékeli más is, de a fényében csak én fürödhetek, ami megmelengeti a testemet is! Élveztem a vele töltött perceket, ahogy azt is, amikor apuék esküvőjén a kertben a rizspapír ajtón túl táncoltunk. Nem akartam elvonni apuékról a figyelmet, így csak csendben intettem barátomnak, hogy kövessen. A lágy zenére mi is táncoltunk, miután egy igen pörgős csárdással sokkoltuk a japán vendégeket. Előbb furán néztek, de végül sokan beszálltak, és kipróbálták, milyen egy fergeteges tánc magyar módra!

A Valentin nap itt kicsit más. Itt február tizennegyedikén a lányok adnak csokit a fiúknak, de nem csak annak, akit szeretnek, hanem barátoknak, kollégáknak is. A férfiak ezt egy hónappal később viszonozzák házi aprósüteménnyel. Kaptam csokit Zsutól és az Ichikawa lányoktól is. Együtt készítették a nővéremmel őket. Kicsit nyomottak lettek, mert összefogdosták, nyomkodták őket. Ezt a nők udvariasságból, sokszor kötelességből adják, de a két kis hercegnőről tudtam, hogy szívből készítették!

Nem akartam ünnepelni, de ahogy a februári napok teltek, és a kirakatokat néztem, végül megszólalt bennem is a vágy, hogy a hétköznapokon túl is kedveskedjek barátomnak. A mi kapcsolatunk a japán szokásokba nem fér bele, így egyszerűen, „magyar módon" csokit vettem neki. Mentásat, epreset, málnásat, fehéret, áfonyásat és még sok másmilyent. Mindenből pár darabot, amit csak találtam a boltban. Végül majd egy kilóért fizettem a boltban, és még egy kosarat is szereznem kellett, amibe beleteszem. Nővérem röhögött a sok apró, színes csokoládé mennyiségén. Én azonban tudtam, hogy Hinata édesszájú, és el fog fogyni, nem csak a sarokban fog penészedni. A meglepetés bevált, úgy örült neki, mint kisgyerek a karácsonynak! Ezután rajtam volt a meglepetés sora, mert barátomnak az agya ugyanarra a rugóra járt, mint nekem! Elmondta, hogy életében először tényleg szívből akart valamit adni, és az sem rettentette vissza, hogy napokig googliznia kellett. Egy csomagot kaptam, tele tipikusan magyar édességekkel: krumplicukorral, Duna kaviccsal, medvecukorral, Negróval, hogy csak a legjobbakat említsem! Nagyon boldoggá tett ezzel, ami tovább mantrázta bennem, hogy csak én érdemlem. Úgy csókoltam utána, mint egy elszabadult folyó! Vágyaink hömpölyögtek, de mégis gyengéd volt minden érintés! Égni akartunk, szárnyalni, de mindezt lágyan tettük! Ami kétségem volt, végképp elmúlt! Nem létezett más, csak a karjaimban pihegő galambom!