Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Harmincadik dobbanás

Lassan ébredeztem. Kezemmel automatikusan tapogatózni kezdtem, mert határozottan emlékeztem, hogy nem egyedül aludtam. Mikor rájöttem, hogy nem fekszik mellettem senki, szemeim kipattantak. Szúrt, mint a fene, de igyekeztem fókuszálni. Könnybe lábadtak, de hősiesen tartottam magam. Éreztem még a jellegzetes illatot, amit hozzá kötök, de ő nem volt sehol. A szobában félhomály honolt, kinn már hétágra sütött a nap. Nyögve ültem fel, és dörgöltem meg a szememet. Nem lett jobb. Megint szúrt a szemem! Kellett nekem órákig telefonoznom megint, de egyszerűen nem tudtam letenni a készüléket! Jól esett beszélgetni vele! Élveztem a burkolt célzásokat, amit arra tett, hogy jó lenne már látni engem. Én is vágytam rá! Kellemes társaságnak tartottam. Ahogy többet és többet megtudtam róla, úgy lett a szívemnek egyre kedvesebb. Annak meg kifejezetten örültem, hogy nem csak fizikailag mozgatott meg, hanem a lelkem hullámait is be tudta fogni. Nem tudom, mi lesz ebből! Rosszabb, mint a mostani helyzetem, már nem lehet!

Sóhajtva hanyatlottam vissza az ágyba, és hunytam le a szememet. Lezárt szemhéjaim kifejezetten jót tettek a nyilalló fájdalommal. Biztosra mentem. Így barátom párnáját is a fejembe húztam, teljes lett a sötétség, míg a szemem pihen egy kicsit. Azonban más érzékem azonnal kiélesedett, ahogy beszippantottam az ismerős illatot... Én komolyan mazochista vagyok! – futott át az agyamon. Nekivágtam a párnát a falnak! Kínomban a tenyerembe temettem az arcomat. Már ott tartottam, hogy végigkarmolom magam, hogy észhez térjek végre, mikor megcsippant a telefonom. Kihalásztam a párnám alól.

Hosokaya Ayato:

Jó reggelt kívánok! ... Vagy inkább lassan delet?

Olvastam le a kedves üzenetet a kijelzőről könnyes szemmel. A telefonom jobb felső sarkára fókuszáltam, mire megdöbbenve láttam, hogy 11 is elmúlt már.

– Látom, az sem zavar, hogy kifolyik a szemed! – sóhajtotta egy hang az ajtóból.

Felkaptam a fejemet, és könnyeimen át próbáltam zoomolni az ajtófélfának támaszkodó barátomra. – A vírusodnak volt egy jó oldala: aludtál emberi időben. – folytatta rosszallóan, majd felém lépdelt. – Ezt most kérem! – kapta ki a kezemből a telefonomat, és csúsztatta az asztalomra.

– Jól vagyok! – kaptam a szemem elé a kezemet, mint egy pisis gyerek.

Nevessen ki bárki, de továbbra is utálom, ha a látókáim körül matatnak.

– Akkor gondolom, a meghatottságtól könnyezel! – jegyezte meg enyhe éllel a hangjában.

– És ha igen? – kérdeztem vissza.

– Ha nem rólad lenne szó, még el is hinném. – válaszolta nyugodtan.

– Szóval érzéketlen vagyok. – fintorogtam.

– Nem azt mondtam, csak nem az a típus vagy, aki néhány szép szóra a könnyeit hullajtja. – ült le az ágyam szélére.

Hát, nekem így hirtelen jutott eszembe olyan dolog, ami miatt helyben sírva fakadnék, pláne, ha ő mondaná... Menthetetlen vagyok, azt hiszem!

– Hadd nézzem a szemedet!

– Nem! – szorítottam az említett testrészemre a tenyeremet.

– Ne már, hogy megint le kelljen birkóznom! – sóhajtotta.

– Még szerencse, hogy van köztünk némi centi- és súlybeli különbség! – morogtam.

– Te akartad! – jött a válasz, majd hirtelen magamon éreztem a súlyát.