Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Kilencvenhetedik dobbanás

Vártunk. Minden percben azt figyeltük, hogy mikor jön elő a szörnyeteg a szekrényből. Próbáltam rá készülni, de amiről nem tudjuk, mikor támad, az ellen igen nehéz védekezni. Így inkább a párommal foglalkoztam. Eddig is minden szabadidőmet vele töltöttem, de még jobban igyekeztem rá figyelni. Eljártunk sétálni a hideg tavaszi estéken. Öleltem, csókoltam, lágyan és biztatóan. Azt akartam, hogy tudja, mellette állok. Szerettem volna, ha egy kicsit elfelejti a rá váró rosszat, ha beköszönt az, amit nem szerettünk volna. Kértem rá szerelmemet, hogy hívja fel, beszéljék meg, de a fülem hallatára ment át az egész degradáló beszélgetésbe. Háborgott a lelke a galambomnak, ha nem fogom, talán el is szalad! Csak öleltem, és suttogtam neki. Elmondtam, hogy történjen bármi, fogom őt, nem engedem, hogy a szörnyek ismét bántsák! Arra kért lágy hangon, hogy szeressem! Érintsem a testét, hogy ne tudjon másra gondolni, csak rám! Lassan simogattam, cirógattam a bőrét, úgy, mint nap teszi a virágok fejével. Meséltem neki, elmondtam egyszer, vagy talán ezerszer, mit is érzek, miközben a testünk szerelmes táncát járta.

Majd jött a másnap, és a ki nem mondott félelem. Csókkal ébresztettem, cirógattam az arcát, míg rám nem emelte gyönyörű, kék tekintetét. Mosolyt kaptam tőle, amolyan szivárványosat, viszonoztam, bár tudtam, hogy a vihar bármikor kitörhet.

Barátaink is észrevették a feszültséget. Kosuke sértve érezte magát, hogy titkolunk valamit előle. Hinata elhúzta a száját. Nem akarta elmondani, de hamar meggyőztem, hogy muszáj! Kell a segítség, ne cipelje a terhet most már egyedül! Többen erősebbek vagyunk, nem hagyjuk, hogy bántódása essen! Vagyunk már olyan viszonyban az elmúlt egy év után, hogy vállt vállnak vetve védjük meg egymást! Átöleltem a derekát, úgy meséltem el, mi is történt. A két fiú is hihetetlen dühös lett, amikor meghallották, hogy mire készül az a liba, de megnyugtatták a barátomat, hogy mellette állnak. Koto vetette fel, hogy szóljunk a szüleinknek, mert ez már távolabb mutat szimpla bosszúnál! Sértené az Édesem személyiségi jogait! Hinata nem repesett a dologtól, de nem azért, mert nem bízott bennük, csak nem akart a terhükre lenni ennyi idősen. Végül meggyőztem róla. Reiko-san nem rejtette véka alá, hogy mit is gondol. Hinata kérte csendben, hogy ha van rá mód, némán intézzék, de utána félve el is mondta, talán nincs is értelme ennek. Sora nem épp arról volt híres, aki hallgat az anyjára. A nő egyedül neveli, borzasztó sokat magára hagyva a lányát már kiskamasz kora óta. Nem volt minta, nem volt fegyelem. Azt tette mindig, amit szeretett volna. Igyekezett megszerezni bűbájos mosollyal, amit akart, aki a barátom is volt a számára. Mikor megunta, Hinata egy kirakati elem lett, amit csak táplált barátom azzal, mikor vele maradt a történtek után. Azt hitte, hogy mindent megtehet vele! Átöleltem őt, nem szerettem, ha így nyilatkozik magáról, ha semmibe veszi a létét, a lelkét! Újra biztosítottam róla, hogy minden rendben lesz, történjen is bármi!

Most azonban ragyogott! Mosolya szebb volt, mint a melengető, márciusi nap sugarai! Magyarázott! Két osztálytársunk kért tőle segítséget, amit nem utasíthatott vissza. Szeret segíteni, tanítani, ő így az igazi. Néha-néha rám pislogott, kék tekintete sziporkázott. Örültem a mai napnak, hogy felhőtlen ébredésre sikerült a kezdet. Azonban a mélyben ott remeg a félelem, a rettegés attól, hogy olyan hirtelen válik minden sötétté, ahogy nyári vihar esetén a felhőzet.

– Zsombor! – bökött meg Kosuke. – Kiesik a szemed! – hajolt közelebb, hogy más ne hallja. Ránéztem szélesen vigyorgó barátomra.

– Nem bámulod eleget? – röhögött tovább.

– Tudod, van olyan, amiből semennyi nem elég! – mosolyogtam vissza rá.

Tekintete elégedetten csillogott. Láttam benne, hogy örül, amiért boldogok vagyunk.