Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Negyvennyolcadik dobbanás

– Ne már! – nyafogott Levente, miközben eszeveszett módon nyomkodta a laptopja billentyűzetét. Nem néztem fel rá, mert lekötött valami más. Valami érdekfeszítőbb. Ültem az ágyamon, hátamat a falnak vetettem, és csak figyeltem, ahogy az apró ujjak úgy játszanak a billentyűzeten, mintha egy finom hangszer lenne. Olyan pici a keze! Annyira szeretem fogni, pedig tudom, hogy nem kellene! A körmei picire vannak vágva, szép ívben beformázva. De lennék én most a billentyűzet helyén! Ahogy lágyan lenyomja őket, az egész testem beleremeg! Ujjbegyei el sem fedik a fekete gombokat. Tekintetem fentebb siklik a meztelen karján. A bőre simának néz ki, úgy végigcirógatnám! Nem időzök sokat, tovább pásztázom a barátomat. Meg sem állok az arcáig. Az aca fesztelen. Nem ideges, mint Levente. Szinte pislogás nélkül figyeli a monitort. Profilból látom, de még így is egyértelmű a tekintetéből, hogy amit most csinál, az volt évekig a túlélésének kulcsa. Elbújt egy világban. Belebújt egy karakter testébe, hogy a valóság ne legyen annyira ijesztő. Ki tudja hány órát töltött el azzal, hogy csak a monitort nézte? Ki tudja hányszor kívánta, hogy bárcsak beléphetne a játékba? Egyedül volt. Nem volt más mentsvára, mint kitalált, megrajzolt világokban bujdokolni. Ha nem teszi, az agya valószínűleg megbomlik, talán végérvényesen. Valahol megértem ezt. Könnyebb volt idegenekkel beszélni arctalanul, virágokat szedni, vagy épp kőzetek után kutatni. Inkább utazott egyik kontinensről a másikra, mint hogy a valóságban éljen. Az évek teltek, ezt a világot is kinőtte. Nincs már olyan sarka, karaktere, amit ne ismerne. Valahol a szíve mélyén minden grafikusan ábrázolt személy és lény a „barátja". Szemtanúi voltak az elkeseredettségének, –és mint sokaknak a világban – megnyugvást adtak. Hány meg hány lélek járja be ezt az utat? Mikor a valóság nehéz, kreál az agya vagy a technika egy kitalált helyet, ahol bármi lehetséges. Ahol a fű kék is lehet, ahol nem léteznek a való világ, fájdalmas dobbanásai. Ahol vannak „barátaid" még akkor is, ha tudod, hogy ezernyi kilométerre vannak tőled. Fájdalmas dolog ez! Szívembe markol a keserűség, ha eszembe jut, hogy szobája sötétjében a démonaitól ide menekült. A pixelhalmokat le tudta győzni, míg az önmagában dúló keserűséget nem. Napról napra tekergődzött benne, néha-néha feltört, hogy a lelkét ismét szaggassa. Elteltek az évek, és egy napon már képtelen volt lakatot kattintani az érzéseire. Feltört belőle az elfojtott fájdalom, és ekkor már a játék sem volt elég erős, hogy tartsa őt. Most nekem kell támogatnom, mert én vagyok a megnyugvás a számára. Látom az arcán, az ujjain, hogy a rutin viszi, szemében azonban már csak a fásultság csillog.

Hirtelen felém fordult. Ujjai tovább kattogtak a billentyűzeten. Kék szeme halványan elmosolyodott, ajkai is felfelé görbültek, ahogy engem nézett. Nincs már szüksége a játékra ahhoz, hogy túléljen! Tudom, hogy leküzdi a gonoszságot, ami a lelkét ostromolja, és egy napon a játékot is törölni fogja a számítógépéről, hogy ne emlékeztesse arra, mitől reszketett oly sok időn át!

– Oh, hogy cseszd meg! – csapott az asztalra Levi. – Mondhattad volna, hogy a kerti törpe ennyire jól játszik! – fordult felém dühösen.

– Kerti tö...

Befogtam Hinata száját. A lehelete csiklandozta a tenyeremet.

– Erdélyi Levente! – szóltam rá erélyesen. – Miben egyeztünk meg?

– Akkor sem fair, hogy nem mondtad, ő a Jégmágus! – durcázott tovább.

Morogva könyökölt az asztalra, miközben Hinata karaktere grimaszolt a monitorján.

– Hinata! – szóltam rá is, de addigra be is mutatott a mágus Levinek.

Mielőtt szólhattam volna, a laptop jelezte a bejövő hívást. Levi azonnal megélénkült, ahogy meglátta Juti arcát a monitoron. Vonásai ellágyultak, már nyoma sem volt a dühnek vagy a gyerekes durcázásnak. Mikor meglátja a szerelmét, olyankor az agya kikapcsol, és se lát, se hall. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok ezért irigy! Sokáig fájt ez nekem, de rá kellett jönnöm, ha a fejem tetejére állok, sem fog másképp érezni irántam! És most ugyanott tartok. Irigy vagyok, mert nekik lehet, nekem meg nem! Nem nézhetek úgy arra, akiért a szívem dobog, mint ő Jutira! Nem olvashatja le senki az arcomról a rajongást, a szeretetet, a tiszteletet, mert ki tudja, mit törnék össze végérvényesen! Marad a vágyakozás, és a magam utálatának egyvelege. Nem tudok nem vágyni rá, de mérhetetlen gyűlöletet érzek, amiért így érzek iránta, és azért is, mert ezt teszem Ayatoval.