Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Ötvenkilencedik dobbanás

Csend és nyugalom vett körül. Az idő kicsit hűvös volt már, az arcomat is csípte, de semmi pénzért nem hagytam volna ki ezt a jelenséget! Egy új napot vártam? Egy hajnalt, ami megnyugtat? Lehetséges. Szerettem volna, ha felkel a nap az életemben, és újra megvilágítja valami az utamat, de nagyon nem akart jönni az érzés!

A távolban már látszottak a narancssárga nyalábok. Az ég alja világosodni kezdett, még akkor is, ha a közelben levő tó, sötéten terült el előttem. Úgy éreztem, ahogy a sötétkék víztükröt néztem, hogy lelkem elvesző részeit látom viszont. Sajgott! Nem tagadhattam, de nem is akartam! Furcsán üresnek tűnt minden! Mintha az elmúlt pár napban csak lettem volna, de az árnyékok nem engedtek érezni. Elengedett, és ennek nyomasztó súlya nem hagyott békén! Nem voltam méltó társ! Hogy is lehettem volna? Hazudtam neki, még ha hittem is benne! Súlyos teher ez, amit nehezen bírok! Mindent megadtam volna azért, hogy másképp érezzek! Ha van rá mód, erőszakkal veszem vissza a szívemet, hogy annak adjam, aki cserébe adja az övét! Sokszor eszembe jut: ha szebben szeretem, most mi lenne? Bízott volna bennem, vagy akkor is kisétál az életemből? Tudom, hogy nincs értelme ezen gondolkodni, de még friss az élmény! Nem mondom, hogy belepusztulok, de fáj! Mintha egy kisebb hasadás nyílt volna a szívemen, ami lüktet, és emlékeztet rá folyamatosan, hogy mit is veszítettem! Tudom, hogy mit! Egy olyan embert, akiben igazi társra leltem volna! Nem egy álom volt! Nem egy ostoba illúzió, amit eddigi életemben kergettem. Hús és vér volt! A nevetése igazi! Nekem szólt, értem szólt! Minden érintése vágytól izzott, és amikor felébredtem, ott volt! Emlékszem a reggeli kócos hajára, álmatag mosolyára, amivel rám nézett. Elfacsarodik a szívem, ha eszembe jut, hogy mindez már nincs meg nekem! Nem tehetem meg, hogy semmibe vegyem a kérését! Meg egyébként sincs jogom hozzá! Hogyan állhatnék elé azok után, amiket írt? Akárhányszor elolvasom a levelét, mindig eszembe jut, hogy ennyire egyértelmű lennék? Vagy ha szerelmes az ember, mindent másképp lát? Itt nem csak a rózsaszín szemüvegre gondolok, amin át nézzük partnerünket, hanem a külvilágot is. Egy szerelmes szív képes meglátni azt, hogy egy másik emberért reszket a szívem? Ennyire szeretett volna, hogy még ezt is elfogadta volna tőlem? Képes lett volna egy színjátékban részt venni, aminek a végén lehet, hogy nem kap semmi díjat, csak fájdalmat? Lehet ennyire szeretni? Hogy volt képes mégis elengedni? Mennyire fájhatott neki? Én képes lennék rá? Hisz még a kékszemű angyalomtól pár napot távol lenni sem igazán tudok! Annyira fáj, hogy ez történt, de ő mindezek ellenére elengedett! Mennyire sajoghat most ő? Ha nekem szerelem nélkül lüktet, ő vajon hogy élheti túl? Van, aki segítsen neki? Van, akivel megbeszélje? Esetleg van, aki átölelje? Tudom, hogy én nem tehetem meg, de nyugodtabb szívvel engedném tova, ha tudnám, nincs egyedül! Ki tudja, milyen verembe löktem? Ki tudja, mit műveltem vele! Most érzem igazán a tettem súlyát! Miért engedtem, hogy ez történjen? Miért nem vettem észre előbb az érzéseit? Miért játszottam vele? Nem szabadott volna, most már látom!

Sóhajtva emeltem fel a fejemet. A horizonton kidugta a napocska sárga sugarait. A tekintett égboltba belekeveredett a sárga, sziporkázó színe. Kavarogtak. A Nap már nincs olyan erős, mint volt, de erőteljesen küzdött a sötétséggel. Ahogy emelkedett, a világ halványkék színbe burkolózott. A távolban láttam a ködfoltokat, mit a hűs őszi reggel hozott magával. A víz tükrén is lassacskán megjelentek a nyalábok. Először csak éppen érintgette a sötét felületet, majd egyre bátrabban siklott a felszínén. Nem volt már annyira ijesztő! Nem volt már annyira kilátástalan minden, még úgy sem, hogy a lelkiismeretem úgy dobolt bennem, mint még ezelőtt soha! Büntetett! Megérdemeltem, hogy dobogjon a fülemben veszettül! Egyszer talán elmúlik. Ahogy telik az idő, elhalkul a hangja, és megfakul az emlék, de azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni Őt! Az elsőt, akit a magam módján szerettem, és ő viszont szeretett!

Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. A narancs sugarak szét-szétugrottak előttem. Nem sírhatok! Magam miatt nem! Csak érte, mert ki tudja, hogy ebben a percben is miket él át! Ha lenne rá módom, mindenért bocsánatot kérnék! Ha lenne rá mód, azt kívánnám, hogy ne szenvedjen, felejtsen el, és éljen nyitott szívvel! Nem tudom, hogy van-e felsőbb hatalom, aki irányítja az életeket, de kérve kérem, ha létezik, fessen színes dolgokat az élete könyvébe! Engem töröljön ki onnan, mintha soha nem is léteztem volna!