Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Nyolcvankettedik dobbanás

Álltam a temetőben. Ismét némán néztem anyu sírjára. Ugyanolyan fájdalmas volt nézni a rideg követ, mint végigkísérni, ahogy a mélybe eresztik a koporsóját. Gyerek voltam még. Minden nap vártam, hogy hazajöjjön. Azt gondoltam sokáig, ha kijöttünk rendbetenni a virágokat, hogy nem ő fekszik itt, de aztán lassacskán rájöttem, hogy mégis. Gyermeki lelkem akkor tört meg igazán! Amit nem akartam, bekövetkezett, elfogadtam, hogy nincs többé édesanyám. Nem ölelhetem, nem mesél többet. Nem mondhatom el, hogy én írok a legszebben az osztályban, én vagyok a legmagasabb. Csak én tudtam elszámolni húszig. Nem mutathattam meg az oklevelet, amit szavalóversenyen kaptam. Nem láthatott egyetlen kulturális bemutatót sem, azt sem, amikor negyedikben egyedül énekeltem az iskola fennállásának ötvenedik évfordulóján. Minden anyák napján gyomorgörcsöt kaptam, ahol nekem apu ült be hátra mindig. Egyet sem hagyott ki! A tanítók neki való verset választottak, de kicsiny szívem fájdalmasat dobbant, amikor a többieket anyukájuk, nagymamájuk magukhoz öleltek! Felsőben már nem volt műsor, amitől megkönnyebbültem. Nem kellett magamban küzdenem a hiánnyal és a szégyennel, hogy édesapám nem elég nekem. Minden május első vasárnapján egy csokor tulipánnal jöttem ki hozzá. El kellett fogadom, hogy ő már csak bennem él. Az egyetlen voltam az osztályomban, akinek az anyukája nem élt. Voltak, akiknek a szülei elváltak. Olyan is, aki az apukájánál maradt, de az mégsem ugyanolyan volt. Felhívhatta, ha akarta. Találkozhattak. Mindig nagyon szíven ütött, ha valaki az anyukájára panaszkodott. Már kiskamaszok voltunk, érdeklődött mindenki a másik nem iránt. Persze én sem maradhattam ki ezekből a beszélgetésekből, bár már bennem volt az érzés Levi iránt. Az egyik fiú a bátyjától szerzett pornó videót. Én edzésen voltam, így kimaradtam belőle, amit nem is bántam, de lebuktak. Az anyukája váratlanul ért haza arra, hogy egy csapat, kamasz fiú a nappalijukban pornót néz. Mindenkit elővettek otthon, apu is engem. Másnap a srác morgott az anyukájára, aki kicsit maradi volt ezen a téren. De, amiket mondott rá, azt nem bírta a szívem! Így kicsit dühösen és csalódottan vágtam hozzá, hogy örüljön, hogy van, még ha most idegesítőnek is érzi!

Megtanultunk nélküle élni, de úgy szerettem volna néha az ölelésébe bújni! Biztos vagyok benne, hogy amíg őrlődtem, és fájt a viszonzatlanság, kérdés nélkül ölelt volna, miközben a fülembe súgja, nincs semmi baj!

– Jól vagy? – szorította meg kezemet édesem.

Nem szólt, érezte, hogy most a saját gondolataimra van szükségem. Lenéztem rá, és azonnal mosolyognom kellett. Az élet elvesz, de ugyanakkor ad is! Néha kevésbé látható dolgot, de számomra a világ leggyönyörűbb lényét adta!

– Igen. – bólintottam. – Sajnálom, hogy megint elrángattalak ide!

– Semmi baj! – rázta meg fejét. – Annyiszor jövünk, amennyiszer szeretnél! Az életed egy fontos személye fekszik itt, az, aki világra hozott! – bújt közelebb hozzám.

Tenyeremet pici kezébe próbálta rejteni, de nagyon nem ment. Kicsit el is mosolyodott rajta.

– Én hálás vagyok neki érted! – fejezte be halkan.

Fejét a karomnak döntötte, úgy nézte a sírt.

– Mikor megismertem Levit, kaptam vele együtt Margó nénit is. Nagyon pici nő volt. Mikor bemutatkoztam, csak a fejét csóválta, hogy túl sokat hagytak az esőn. – idéztem fel az emléket. Kedvesem halványan felkuncogott.

– Ő olyan volt, mint egy nagymama. Nekem egy volt, rá sem emlékszem, így fura volt a közvetlen kedvessége. Nehezen hittem el, hogy ennyire szeret! Sokszor engem hívott, nem is az unokáját! Mikor kiderült, hogy költözünk, nagyon sírt, majd elment ő is. – nyeltem nagyot. – Azt hittem, többet nem fogom érezni azt a szeretetet, amit csak anya adhat, de aztán... – Újra nyeltem egy nagyot. – Anyukád úgy ölelt magához...én...azt... többször éreztem, hogy úgy ölel, mintha...