Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Nyolcadik dobbanás

Nyolcadik dobbanás

Mi a rosseb ez? – futott át az agyamon, miközben idegesítő sípolás kúszott be az agyamba. A fejemre húztam a párnát, mert nem akartam még felkelni. Korán volt, ebben biztos voltam, mert szúrt a szemem. Pár éve volt egy csúnya balesetem egy faággal, ami széthasította a szaruhártyámat. Hála az égnek, nem lett komoly gond, de ha nem alszom eleget, úgy tud szúrni, hogy visítanék legszívesebben, és a héten eléggé megfeszített tempót futottam. Iskola, tenisz, barátok, játék, így szombatra eléggé taccsra tettem magamat.

A sípolás azonban nem akart abbamaradni. Morogván ledobtam a párnát, és a félhomályos szobában a telefonom után kezdtem kutakodni, mert közben beazonosítottam, hogy az nyekereg. Mikor előkotortam, automatikusan nyomtam meg a zöld gombot.

– BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! – kiáltott bele a telefonba több hang egyszerre, amitől az agysejtjeim sikítani kezdtek, olyan fáradtak voltak.

– Jesszus! – kiáltottam. – Hajnalok hajnala van!

– Ne legyél már hisztis! – pirított rám Levi.

Minden erőmet latba kellett vetnem, hogy ébren bírjak maradni, és ne mondjak valami nagyon gorombát.

– Ha tudjuk, hogy ilyen látvány vagy ébredéskor, már rég „rád törünk" online! – nevette Helga, az egyik volt osztálytársam.

– Mondjátok, hogy nem az egész osztály nézi a reggeli, kómás fejemet? – könyörögtem.

– Garantálom, hogy nem a fejedet nézik. – vihogta Levi. – Kicsit célozz azzal a telefonnal és mondd, hogy gatyában alszol!

– Kapd be! – nyögtem.

– Szólj chibi-channak! – vágott vissza, mire azonnal kinyílt a szemem, kb. tányérnyira.

Voila, varázsszó! Neki vicces volt, nekem kevésbé.

– Mondtam már, hogy ne hívd így! – vicsorogtam vissza.

– Becsajoztál? – kaptak Feriék az alkalmon azonnal.

Levi arcáról azonnal lehervadt a mosoly. Az arcomra nézve tudta, hogy ezt nem kellett volna mondania... Iszonyú nagy szerencsém, hogy a chan szóból azonnal lányra asszociáltak a többiek. Egy pillanatra a szívem is elfelejtett verni. Te jó ég! Nekem egyszer el kell mondanom Levinek a helyzetet.

– Félreértés csak! – ráztam meg a fejemet.

– Isten éltessen! – vágott közbe barátom, hogy elüsse az előbbi vacak helyzetet.

– Köszönöm. – bólintottam.

– Nézd csak! – emelt meg egy mini tortát az egyik lány, amin egy szál gyertya volt.

Iszonyúan jól esett, hogy a világ másik végéről gondolnak rám.

– Kívánj valamit!

A szituáció nagyon vicces volt, de életemben először nagyon komoly dolog futott át az agyamon: amire mindennél jobban vágytam, hogy megértsenek. Szerettem volna, ha velem vannak, nem taszítanak el, és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Ne fordítsanak hátat nekem, mert más vagyok. Sok esélyem nincs egy holtomiglan-holtodiglan giccsparádéra. Nekem csak ők vannak, meg Ren, Koto, Kosuke és Hinata. Ha ők nem fogadják el, keserves lesz a következő időszakom. Nem kívánok egyebet, csak hogy úgy szeressenek, ahogy vagyok. Vettem egy nagy levegőt, és a kijelzőre fújtam, mire Levi egy fél világgal arrébb elfújta a gyertyámat. A gyomrom is beleremegett.

Még hülyéskedtünk kicsit, majd mondták, hogy Levi anyukája már tessékeli ki őket, mert hangosak. Jó fej volt Angi néni, hogy megengedte nekik egy kisgyerek mellett, hogy náluk várják be az otthoni éjfélt, és felköszönthessenek. Nagyon jólesett. Akármilyen nehéz volt is most a lelkem, jó volt, hogy láthattam őket!