Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Huszonhetedik dobbanás

Próbáltam kinyitni a szememet, de olyan tompa voltam, hogy csak egy halk nyögésre tellett tőlem. Csak feküdtem az ágyban, és ködös agyammal próbáltam koncentrálni a külvilágra. Nem hallottam semmit, nem éreztem semmit. A fejemben hatalmas homály keringett. Egy pillanatra még azt sem tudtam, hogy ki vagyok. Próbáltam megmozdulni, de csak nyögésre futotta. Sikerült a hátamra tornázni magam, de azonnal elkapott a hányinger. Forgott velem a világ, a torkom kapart, a szám meg úgy sajgott, hogy nyelni is nehezemre esett. Próbáltam tapogatózni, hogy magamra húzzam a takarót, mert reszkettem, de nem ment. Minden mozdulat egy nyilallás volt, mintha ezer tűt szúrtak volna bele a végtagjaimba. Így csak feküdtem, és próbáltam lélegezni, de még az is fájt. Mindenhol sajogtam.

– Zsombor. – érintett meg egy lágy kéz. – Ébresztő.

Azonban válaszolni nem igazán tudtam. Igyekeztem kinyitni a szememet, de így is csak második nekifutásra sikerült. Ahogy halvány fény derengett a szemem előtt, kezdett el ringlispilt játszani a szervezetem.

– Oh, a picsába! – hallottam meg a káromkodást, majd szapora lépteket, lábdobogást.

Nem értettem semmit. A létezés is fájt ebben a pillanatban! Visszahunytam a szemem, és igyekeztem nem az öntudatlanságba süllyedni. Apró neszezést hallottam, majd finom ujjak siklottak a takaróm alá. Éreztem valami hideget, valami csippanást hallottam, de csak egy pillanat volt. Ujjak simultak a karomra, cirógattak, de minden olyan forró volt... minden olyan semmilyen. Éreztétek már magatokat a semmi határán? Se nem ébren, se nem álmodva? Csak a tompa fájdalom, a zsibbadó agyad volt a társad a halk semmiségben? Érzékeltem, hogy valami történik, de reagálni nem igazán tudtam! Valami őrült csipogás hatolt a fülembe, majd újabb szitkozódást hallottam, dobogást le a lépcsőn, majd kicsivel később újra.

– Zsombi! – ölelt át két kar, és tornázott ülő helyzetbe. – Nyisd ki a szemed! – kérte a lágy hang. Próbáltam engedelmeskedni, de mintha nem én irányítottam volna a testemet. Mintha csak kívülálló lennék, akinek nincs uralma a mozgásom felett. Végül megembereltem magamat, és kinyitottam a szemem. Nővérem nézett rám aggódva, de a kép szét-szétcsúszott előttem.

– Nagyon magas lázad van, meg kell ezt innod! – tolt a számba egy szívószálat.

A nyelvem annyira lüktetett, hogy azonnal kitoltam.

– Ne gyerekeskedj, idd meg! Jobban leszel tőle!

Újra visszatolta a bambuszszálat a számba. Beleszívtam, de azonnal elengedtem. Iszonyú fájdalom hasította a torkomba, lüktetett az egész szám.

– Apa! – nyögtem ki fájdalmasan. – Apát akarom!

A hangom idegen volt, rekedt és erőtlen. Sírás fojtogatott, ahogy nyelni próbáltam. Aput akartam, az ő karjait! Ő mindig segített, enyhülést hozott, ha nagyon fájt valami!

– Nemsokára jön. – simogatta meg a hátamat nővérem. – De ezt meg kell innod! Nem kell sietned, de muszáj!

– Apu! – csuklott el a hangom újra.

– Már jön. – engedett lejjebb az ágyon Zsu.

Megtámasztotta a fejemet, úgy érintett az ajkaimhoz valami hűvöset. Egészen jólesett a lángoló számnak. Úgy éreztem magam, mint akit lassan megsütnek. Belefolyt a számba a hűs folyadék, enyhítette kicsit a lüktető fájdalmat. Egyenesen a torkomra folyt. Nyelni próbáltam, de nagyon nehezen ment.

– Még egy kortyot! – öntött újabb adagot nyelvemre. – Ügyes vagy! – cirógatta a fülemet.

Még pár kortyot leküzdöttem, majd visszaeresztett az ágyra, és betakart.