Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Ötvenhatodik dobbanás

Csak feküdtem, csukott szemmel. Már nem tudom, mire ébredtem, talán egy buta álomra megint. Vagy egy sajgó érzésre? Az orromba egy ismerős illat kúszott fel, ami megmelengette a lelkemet, szívemet dobogásra késztette, de most még ez is annyira távolinak tűnt. Mintha elromlottam volna belül! Csak voltam. Éreztem, hogy dobog a szívem, emelkedik a mellkasom. A levegő az orromba áramlott a szeretett aromával, de nem tudtam működni igazán. Nem akartam, de a képek bekúsztak a fejembe. Ezernyi felvillanást láttam rövidke, közös életünkből. Pici puzzle darabokat, amelyek egy nap kiadhattak volna egy gyönyörű képet. Mosolyokat, nevetés hangját, érintését. Egymás után raktuk őket, néha összekeveredtek, de azért voltunk ketten, hogy helyre tegyük őket. Hittem benne! Akartam! Ha nem bízok benne, most nem sajogna ennyire! Kitéptek belőlem valamit, elvették azt, aki lehetett volna az enyém! Nem kergetek hiú ábrándokat, hogy ez nekünk így működne! Nem látok rá reális esélyt, hogy boldogan éljünk! Minden csak egy tünékeny álom maradt csupán! Valahol a szívem mélyén rettegtem, hogy minden össze fog törni, de én azt hittem, hogy mindezt én fogom okozni, azzal, hogy hazudok! Azzal, hogy az érzéseimet nem bírom befolyásolni! Úgy gondoltam, hogy én fogom őt megbántani, tőlem fog elmenekülni, de az élet ennél gonoszabb volt! Miért tette ezt vele? Éreztem a testének remegéséből, potyogó könnyeiből, hogy nem ő akarta így, de ismerem már annyira, hogy tudjam: felelősséget fog vállalni azért a kicsi életért! Azt mondta, hogy tud gyerekkel és gyerek nélkül is élni. Erre most itt van, és magamat köpném szembe, ha nem a gyermekét választaná helyettem!

Egy gyermek ezernyi boldogságot, de ugyanannyi szomorúságot, nehézséget tud adni. Elég, ha csak a saját apukámra gondolok. Két kisgyerekkel maradt egyedül. Háttérbe szorította a saját fájdalmát, és csak nekünk élt. Szeretett minket, ölelt minket, elmagyarázott valamit, ha nem értettük mit miért nem szabad. De ugyanannyit rettegett értünk. Mikor betegek voltunk, balesetünk volt, vagy szomorúak lettünk. Mindezt nem tudod velük átélni, ha csak szombatonként látod! Tudom, hogy ő akarja azt a kicsi életet, amiért nem kárhoztatom! Ha a helyében lennék, talán én is így tennék! És ez fáj... nem a gyerek! Neki élnie kell, önző szemétláda lennék, ha rosszat kívánnék neki! Nem ő kérte, hogy legyen! Neki joga van élni, és erre a lehetőséget már megadták a szülei. Az, hogy én sajgok, és úgy érzem nincs holnap, már csak egy apró momentum. A lelkem újra megrepedt, mert el kell engednem valakit megint, aki fontos volt nekem!

Az oldalamra fordultam, és önkéntelenül összekuporodtam. Be voltam takarva, de mégis reszkettem. Nem fáztam. Ez valami más volt. A magány dermesztő fuvallata, ami végigborzongatta testemet... Hirtelen egy ponton forróságot éreztem. Az arcom bőre melegedni kezdett. Egy halványka érzés volt, de mégis valóságnak tűnt. Apró érintéseket fedeztem fel az arcomon, orromon, homlokomon. Csiklandozó tincseimet kiseperték a szememből. Ismerős volt az illat, a simogatás, de most nem tudott számomra megnyugvást hozni! Elveszítettem azt, kiben bíztam, és az próbál életet lehelni belém, aki az életben nem lehet az enyém! Az életnek van ám humora, csak éppen én nem bírok már rajta nevetni! Bárki is felelős ezért, kérem, vegye vissza az érzést, vagy dermessze meg a szívemet, hogy ne fájjon a jelen, és a viszonzatlanság gyötrő láncai se csörögjenek fülembe!

– Zsombor! – suttogta egy kedves hang, aminek nyomán felrémlett előttem egy gyönyörű szempár. Kékséget láttam, amiben el tudtam veszni, amibe órákig is képes lettem volna bámulni... most azonban látni sem akarom, mert csak egy káprázat, ami tovább tépdesi a lelkemet, és ezt már nem bírom!

– Nincs semmi baj! – susogta, de én nem tudtam hinni neki.

Miért higgyek egy álomnak? Miért kéri egy törékeny illúzió, hogy ne féljek? De én félek! Mi lesz, ha ő is elmegy? Ki marad nekem? Apu látni sem akar! Ayatot elsodorják mellőlem az élet tajtékos habjai! Mi rá a garancia, hogy ő nem radírozza ki magát az életemből?