Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Nyolcvanhetedik dobbanás

Istenhozzádot inteni soha nem könnyű! Magad mögött hagyni, azt, akit szeretsz, ez újra és újra megsebez. Minden alkalommal egy repedés keletkezik a szíveden, mert nem tudhatod, hogy mikor látod őt újra. Utoljára ölelni, sírás nélkül elsuttogni, hogy ne felejtsen el, igen szívfájdító dolog! Nem tudott elengedni, és én sem tudtam ellépni tőle! A bemondó hiába harsogta, hogy a vonat azonnal tovarobog! Nem akartuk egymást elengedni! Ő azt mantrázta, hogy ne felejtsem el, én válaszul azt, hogy soha nem tenném! Az idő végül elfogyott. Indulni kellett. El kell engednem a barátomat ismét végtelennek tűnő időkig! Felszálltam a vonatra, becsuktam az ajtót, és csak néztem őt a peronon, a lassan szitáló esőben. Szürkeség szállt a világra. Talán ő is szomorú volt, amiért ismét elváltak útjaink kiszámíthatatlan napokra, hetekre, talán évekre. Integettem neki, bár a testem remegett.

Sírni akartam, ahogy a vonat megrándult, de két kar fonódott a derekam köré. Tartott a pici kéz, holott én vagyok a nagyobb! Stabil volt! Lélegzete simogatott, szavak nélkül éreztem, hogy tudja, mennyire fáj belül! Nem eresztett el, nem is mozdult, míg el nem tűnt a távolba Levi ismét. Ujjait az enyéimbe csúsztatta, és az ülésünkhöz vezetett. Leültünk, és én csak meredtem ki a szürke tájra. Elmúlt! Elteltek a napok! Ami boldogság volt, az szomorúvá lett! A lelkem sajgott, a szívem őrülten vert! Nem akartam sírni, mégis kikívánkozott néhány könnycsepp, de az angyalom nem hagyott magamba zuhanni, fogott erősen! Karjai között tudtam, hogy biztonságban vagyok! Nem baj, ha kicsit magamba roskadok, nem baj, hogy ha elsiratok valamit, amit ismét el kellett hagynom! Ő ott lesz, velem jön, enyhíteni próbál a fájdalmamon! Hátamhoz simult, először nem beszélt, majd, mint a lágy szellő cirógatni kezdett. Beszélt. Mesélt nekem. Sok apró dolgot, ami az elmúlt két hétben megtörtént velünk. Megelevenedtek a képek. Újra láttam minden mozdulatot, szót, mosolyt, nevetést! Újra éltem a boldog perceket, újra éreztem, hogy talán van remény! Nem örökre hagytam itt, nem válunk el soha! Ő és én ezer vihart átélt csónakban eveztünk a barátság tengerén!

Percek kellettek, hogy megnyugodjak, de a kék szempár, ami ragyogva nézett rám, kárpótolt a fájdalmas percekért. Az ujjak, amelyek cirógattak, a mosoly, ami melengetett, lassan a szívem sajgó dobbanásait is elnémította. Mire Budapestre értünk, a nap újra felkelt a lelkemben, amit szerelmemnek és barátaimnak köszönhettem! Sok-sok képet küldtek át, amin boldogan nevettünk, bolondoztunk, vagy én öleltem kedvesemet! Ezernyi kép készült rólunk, a kedvencem azonban az lett, amin Levi és Hinata között ültem a padlón társasozás közben! Két ember, két eltérő érzés, mégis egyformán fontosak a lelkemnek!

Mikor felértünk a Keletibe, újra a megőrzőben hagytuk a bőröndjeinket, és elmentünk a temetőbe. Hagytam kedvesemet, hogy egyedül maradjon a sírnál. Pont ugyanúgy, ahogy aznap hajnalban ő színlelt alvást, amikor búcsúzni mentem a temetőbe. Elköszöntem anyától, bár tudtam, hogy lélekben velem van. Mindig is a szívemben volt. Kértem, hogy segítsen, ne hagyja, hogy butaságot csináljak, vezessen az úton, mint kisgyerekkoromban, amikor járni tanultam.

A temető után visszamentünk az állomásra, kicsit várni kellett Ábelre. Visszafelé a forgalom fel sem tűnt, mert egymás szavába vágva kedvesemmel meséltünk, miután elhangzott a „hogy éreztétek magatokat" kérdés. A követségről értesítették Reiko-sant, hogy sikeresen felértünk. Sétáltunk még a környéken, majd a repülőn ülve, egymás kezét szorongatva néztünk ki az ablakon. Némán figyeltük, ahogy ismét összezsugorodik alattunk a szülőföldünk.

Beszélgettünk, nevettünk, néha puszit váltottunk, majd aludtunk, és minden kezdődött elölről. Izgatottak voltunk, mikor a gép ereszkedni kezdett, hisz itt is otthon voltunk már! Az ellenőrzést lassúnak éreztem, de amikor apu ölelő karjai közt találtam magamat, éreztem igazán, hogy hazaértem! Csak álltunk, és ölelkeztünk! A torkom elszorult, amikor végre ki tudta mondani: Isten hozott, kisfiam! Reiko-san sírva ölelt át! Nagy meglepetésemre apu Hinatát is öleléssel üdvözölte! A szívem nagyot dobbant! Talán nem lesz gond! Talán szereti őt annyira, hogy ne okozzon gondot apával a kapcsolatunkban ez az új fejlemény!