Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Kilencvenharmadik dobbanás 18+

Hihetetlen, hogyan tud szaladni az idő, amikor az ember lelke szárnyal! Még élt bennem a bánat emléke, aminek nyomán az óra mutatója iszonyú lassan járt. A szenvedés, mintha hosszabb lett volna, olyan érzés volt, mintha megrekedtem volna egy savanyú eseményben. Minden nap egyformán lehangoló volt, egyformán szomorú és magányos. Velem volt, de mégis nélküle kellett élnem. Együtt voltunk, de mégis egyedül léteztem, fájó dobbanásokkal feküdtem le minden este, és a „soha nem lesz vége a kínzásnak" sóhajával keltem fel másnap.

Eltelt az idő, már egy hónapja, hogy hazatértünk Magyarországról, és az érzés, amit ott kaptam, töretlen maradt. Ugyanúgy szeretem! Ugyanúgy vágyakozva figyelem, érintem, csókolom! Ő ragyogó tekintetével ajándékoz meg mindig! Mikor tehetjük, együtt vagyunk. Mikor nem, akkor online beszélgetünk. Úgy érzem néha, hogy az idő szalad. Eszeveszettül gördülnek előrefelé a napok, holott néha megállítanám az időt. Sokszor egy-egy pillanatban ragadnék kedvesemmel az idők végezetéig. Minden reggel várom a mosolyát, minden délután a közelségét. Nem telik el nap, hogy ne suttogjam el fülébe, hogy mennyire szeretem, amiért a jutalmam a gyönyörű mosolya.

Beálltak a napjaink, menetrend szerint telik minden, olyan simán siklanak tova a napok, hogy követni is nehéz őket.

Elgondolkodva pakolásztam a hátizsákomba. Elértük a koncert napját is. Elvigyorodtam a gondolatra, hogy a kedvesemmel egy éjszakát egy szép lakosztályban töltünk. Újra végigtúrtam a hátizsákot. A pénztárcámnál elkomorodtam. Belenéztem, de hajnal óta nem változott benne a helyzet. Nem voltam soha költekező. A zsebpénzemet is tudtam mindig kezelni, de a kéthetes utat és most a szállást kicsit megéreztem! Eddigi életem nagyobb részében nem volt felesleges pénzünk. Apu soha nem titkolózott előttünk. Harmadikban nem mehettem táborba. Abban az évben vitt volna először az iskola, de apu nem tudta kifizetni. Leült velem, és elmagyarázta, miért nem. Megértettem. Helyette elmentünk horgászni és biciklizni a közeli folyamhoz, ha szabadnapos volt. Valahogy soha nem jutott eszembe követelni semmit. Kérni is csak ritkán kértem pénzt, mert mindenem megvolt, amire szükségem lehetett. Nem mindig a legújabb divat szerint, de apu igyekezett lépest tartani ezzel is. Később, amikor jobb munkája lett, és nekünk új lakásunk, akkor már zsebpénzt is kaptam, mondván: tanuljam meg kezelni. Valahogy nem volt mire költenem, mert nem hiányzott semmi. Mikor kamasz lettem, akkor megesett, hogy egy-egy játékra összegyűjtöttem a pénzt. Most pedig ott álltam a szobám közepén életemben először kiköltekezve. Tudtam, hogy apu nem mond nemet, de valahogy mégis kínosan éreztem magam!

Eltettem vissza a zsákba a tárcámat, majd nagy levegőt vettem, és kisétáltam a szobából, át a régibe, ahol apa serényen festett.

– Apa! – hajtottam beljebb az ajtót.

Ő azonnal felém fordult. Ruhája rózsaszín pettyesre színeződött. Még az arcára is került a cseresznyevirág színből.

– Igen? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Egy kicsit elszámoltam magam... – kezdtem bele a vallomásomba.

A padlón a fóliát kezdtem piszkálni papucsom orrával.

– Most, hogy megyünk a koncertre, kicsit tartok tőle, hogy nem lesz elég pénzem. – mondtam csendesen.

Nem kellett volna azt a hat pelenkát megrendelnem, de annyira megtetszettek, és csak azután derült ki az egész szállásos dolog. Annyira készült a kedvesem, nem akartam elrontani az egészet! Felnéztem, mert kérni akartam, és azt tanította, olyankor nézzek a másik szemébe! Ő komoly arccal várta mondandóm végét.

– Kérhetek előleget a zsebpénzemből? Kicsit könnyelműen költekeztem. – fintorogtam.

– Nem kell előleget kérned! – mosolyodott el, amitől jobban éreztem magamat. – Kisebb korodban is beszéltünk arról, hogy ha van, adok, ha nincs, úgysem tudok.