Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Kilencvennyolcadik dobbanás 18+

Aminek jönnie kell, jönni fog! Mondják sokan. Azonban, ha olyan szenvedi el ezt, akit végtelenül szeretsz, annyira nem is vigasztaló. Látni, ahogy próbálja a tekinteteket kirekeszteni, a halkan elsuttogott mondatokat ignorálni, az nagyon fáj! Bár nem bántotta senki, de a néma hallgatás is bántás, ha egy lélek küzd. Tudtam, mi zajlik benne, és ugyanúgy fájt nekem is, mint neki! Ő nem akarta ezt! Nem szerette volna, hogy megtudják az emberek! Ő szerette volna eldönteni, kinek, hol és mit mond el! Ettől azonban megfosztották! Elvették tőle a lehetőséget pont ugyanúgy, mint évekkel korábban! Azt a nőt sem érdekelte, mit is tesz! Elvette, ami kellett, lelkileg összetörve egy másik embert! Egy gyereket! Valakit, aki még nem sokat tudott a világról. Már sejtette, hogy a szörnyek nem csak a szekrényben, az ágy alatt élnek. Kapizsgálta már, hogy a világ több mint amit édesanyja eddig megmutatott neki. Ebben a bizonytalan időszakban rátört egy szörnyeteg, és megsebezte. Az, hogy nem vérzett el, csak a lelki erejének volt köszönhető. Fel akart állni. Élni, bár a történtek kísértették. Mikor végre megnyílt, elmondta az igazat. Megmutatta, hogy több annál, mint amit mutat. Minden kártyavárként dőlt össze. Elmondta a titkát. Rám bízta szemrebbenés nélkül, és ekkor ki is nyitotta nekem az ajtót lelke mélyebb zugai felé. Megismerhettem őt. Rájöhettem, hogy több egy mosolynál, egy szép arcnál: több rejlik benne. Ám mindezekkel lehetőség nyílt arra, hogy a titok többet ne legyen az. Ha valamit egy embernél több tud, az titok többet nem marad! Az emberi gyarlóság kiütközik! Olyan ember ellen fordulunk, akit talán egykoron szerettünk.

A hír gyorsabban terjedt, mint egy vírus. Kedvesemnek nem egy futó viszonya volt az évek alatt. Ki átlépett rajta, kit megbántott, a rossz nyelvek ezért most őt kezdték ki. Barátaink, velem az élen, kiálltak mellette. Nagy meglepetésemre Masaru is csendre intette az osztálytársait. Láttam, amint a galambom tekintete elhomályosul, a csillogás, amit úgy szerettem, alig-alig pislákolt. Nem szólt, csak ült csendben a helyén, nem nézett semerre, pedig az osztálytársaink nem szóltak semmit. Néma pillantásokat vetettek rá, de inkább volt mind értetlen, mint sajnálkozó. Azonban a galambom ezt sem akarta! Gyűlölte, hogy ezt teszik vele, így nem egyszer kiabált. Rám zúdította a haragját, ami fájt, de azért, mert neki is gyötrelmet okozott. Minden szava lepergett rólam. Megvártam, hogy lehiggadjon, és újra öleltem! Elbújt a karjaim között, bocsánatért csukladozott, és én minden alkalommal elsuttogtam neki, hogy nem bántott, csak azért sajog a szívem, mert bántják, és mert bántja önmagát.

Próbált talpon maradni, mert azt mondta, van miért. Ahhoz hasonlóan, mint annak idején, a szerettei tartották távol az őrülettől. Azonban a mélypontra lökni ismét már nem volt nehéz egy tehetetlenül csapkodó madárkát! Japánban az iskolarendszer más. Bármit tesz a diák iskolán kívül, az az oktatási rendszert is érinti. Rendőrségi ügy volt belőle, így finoman megkérték kedvesemet, hogy maradjon otthon tanév végéig. Nem függesztették fel, Reiko-san tett ezért, de kedvesem tört és zúzott miatta. Minden porcelán emlék, képkeretek, fellelhető pohárka csattant a falon, mire hozzá értünk. Sok időbe telt, amíg lehiggadt, és első dühe után elhitte nekünk, hogy nincs még vége! Az utolsó hetek kimaradnak, de valószínűleg áprilisban megkezdheti az utolsó tanévet. Ő csak azt suttogta, tanítani akar, ne vegyék el tőle ennek a lehetőségét is!

A mindennapok szürkék lettek. Nem volt ott az iskolában, így nagyon hiányzott. Nem csak nekem, másik két barátunknak is. Osztálytársaink is meg-megkérdezték, hogy hogy van. Pénteken kaptam egy képeslapot. Mindenki aláírta, hogy várják vissza. A szívem szeretettel telt meg: a merev rendszerben is találni fényt!

A kabátomat összehúzva magamon siettem a galambomhoz. A tavaszi eső mosta a világot már napok óta. Szürkeség szállt az utcákra, hideg volt. Távolinak tűnt a tavasz. Éppen most nem esett, de a felhők sötéten hömpölyögtek a fejem felett. Minél előbb nála akartam lenni, odaadni a képeslapot, hogy a szíve gyógyuljon.