Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Negyvenhetedik dobbanás 18+

– Honnan kellene tudnom, hogy nem Peking a főváros? – kérdezte egyre vörösödő fejjel Levi.
– Mondjuk onnan, hogy nem csak kötöd a könyvet, hanem ki is nyitod. – válaszolta csípőből Hinata.

Nekem meg már kezdett fejfájásom lenni az egymást piszkáló párostól. Lassan két napja ez ment. Hinata betartotta az ígéretét, nem piszkálta, de mihelyt beszólt neki Levi, vissza is ütötte a labdát.

– Vagy a Google is a barátod.
– Nem jó itt a telefonom. – morogta Levi.
– Akkor mondd már meg, – állt meg Hinata szemben Levivel – használtad te a szemed a reptéren? Hatalmas betűkkel rajta van, hogy Tokió! Hogyan szálltál jó gépre egyáltalán? – rázta a fejét egyre dühösebben a kékszemű.

Igazat kellett neki adnom, és nem csak elfogultságból.
– A járatszámot néztem. – lépett be a kapunkon Levi is a barátom után.
– Csodálom, hogy a számok még mennek! – morogta Hinata.

– Tudod mit? – csattant fel Levi.

A feje lassan lilára váltott, orrlyukai kitágultak, mint mindig, amikor kezdett marha ideges lenni.
– Mit? – kérdezte halál nyugodtan Hinata.
– Kapd be! – köpte Levi.

Voala, itt van az a Levi, aki már nem tud jobbat kitalálni! Hinata felvont szemöldökkel nézett végig rajta.
– Ne haragudj, de az utolsó utáni lennél a világon, akit leszopnék!

Ez volt az a pillanat, amikor Levi szeme kitágult, engem meg a gondolatra is kivert a víz. Álltam ott megkövülve, mint egy betonoszlop, miközben a ciripelés bennem folyamatosan azt motyogta: én beállnék abba a sorba! Megijedtem. Ez illetlen gondolat tőlem egy ennyire sebzett fiúval szemben! Tudtam, hogy tennem kell valamit, mielőtt elfajulna a helyzet.
– Hidd el, hogy te sem a sor elején vagy, akinek a szájába adnám! – morogta dühösen Levi.
– Elég legyen! – léptem közéjük. – Olyanról társalogtok, amiről marhára egyoldalú élményetek van! – mondtam ki gondolkodás nélkül, de erre rá is jöttem, mikor mindkét barátom fejtetőig elvörösödve nézett rám. – Komolyan, ti mit hittetek? – tártam szét a karomat.

Nem válaszoltak. Mind a ketten a cipőjüket kezdték bámulni, vagy a bogarat, ami elsuhant a betonon.
– Levi! – fordultam a nevezett felé. – Te most felmész a szobámba, felhívod Jutit, és fél óráig le sem jössz! Te pedig, – szóltam kicsit lágyabban Hinatához – elmész a fürdőbe mosakodni, úgy tíz percre!
Nem vártam választ. Elléptem tőlük, és a bejárati ajtónkhoz mentem, hogy kinyissam. A pár fokkal hűvösebb levegő jólesett. Lerúgtam a cipőmet, és a konyhába sétáltam. Háttal a bejáratnak lerogytam a székre. Homlokomat a hűs lapnak döntöttem. Vettem néhány mély levegőt. Eszementek! Két idióta! Mondja már meg valaki, hogy hogyan voltam képes mind a két hülyébe beleesni? Vonzom őket vagy mi? Tegnap is ez ment! Levi kezdte, Hinata folytatta! Szerintem még valami perverz módon élvezi is, hogy levezetheti valakin a feszültséget, de ez az utolsó tényleg sok volt! Érzékenyen érintett, pláne Hinata szájából! Magamtól talán eszembe sem jutott volna, hisz az én szívemben ártatlanul él! Ő, akinek a háta mögött annyi tapasztalat van, számomra a legtisztább lény a világon, ilyet mond! Megbirizgálja a szívem azon részét, ami mindig remél! Meddig fogja még ezt a képtelenséget hajkurászni? Hányszor fog a felszínre törni, ha ilyesmit hallok? Van rá esély, hogy ez az ajtó zárva maradjon? Néha úgy érzem, hogy nincs! Most sem tudok másra gondolni, mint az ajkaira, amelyek kiejtették azokat a szavakat. Tagadhatnám, de magamat csapnám be, ha azt mondanám, hogy nem érdekel! De igen is érdekel! Az agyamban lefutott a film, amint megízlelem, ő pedig apró ujjaival a hajamba túr! Megcirógat, csiklandoz, és azt kéri tőlem, hogy ne hagyjam abba! És én nem tenném! Mindent odaadnék neki, bármit is kérne! A testemet, a lelkemet! Ő rendelkezik a szívemmel, bár nem tud róla! Azon a hajnalon, ott a kertben, míg figyeltem az arcát a sápadt fényben, rájöttem, hogy nélküle nem tudok már élni! Meg kell hát próbálnom vele élni, és mégis nélküle! Már most gyászba borul a lelkem, amikor arra gondolok, egy szép napon más mellett köszönti majd a hajnal első sugara!
– Zsombi! – hatolt a fülembe édes hangja, miközben ujjai tétován a vállamat érintették. – Ne haragudj a viselkedésemért!
– Nem haragszok. – motyogtam a munkalapnak. – Csak a vége sok volt!
– Nem gondoltam át, amit mondtam! – sóhajtotta.