Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hatvankilencedik dobbanás

Mindig szerettem ajándékozni. Próbáltam odafigyelni arra, hogy mit szeret a másik. Kisgyerekként rajzoltam sokat, azt adtam mindenkinek különleges alkalmakra. Mikor nagyobb lettem és kaptam némi pénzt, hogy dobáljam a perselyembe, fél éven át gyűjtögettem, hogy karácsonyi ajándékot vegyek apának és Zsunak. Ebből a pénzből vettem virágot anyu sírjára a szülinapján, anyák napjakor, Eszter napján és karácsonykor. Ahogy nőttem, úgy figyeltem az emberekre és terveztem el jó előre, hogy mivel lepem meg őket. Karácsony előtt már hetekkel készültem. Egyszer a nővérem kinézett egy fülbevalót. Egy rózsaszín rózsa volt üvegből, de nem volt elég pénze. Fogtam magam, bekopogtam az összes szomszédhoz. Elmondtam, hogy mit szeretnék és kisebb munkákat bíztak rám, amiért kaptam fizetést. Azonban mire összegyűlt az összeg, már nem volt olyan. Elszomorodtam és a neten kezdtem keresgélni. Találtam egy videót, amiben süthető gyurmából készítettek ékszert. Legalább harmincszor ugrottam neki, mire vállalható lett. Nagyon boldog volt, mikor megkapta.

Mikor szerelmes lettem, minden szavát követtem Levinek, így mindig olyat vettem, amit szeretett volna. Kilencedikben "versenyt futottam" minden alkalomnál Jutival és elégedettséggel töltött el, mikor az enyémnek jobban örült. A csókot viszont így is ő kapta.

Most viszont nem tudom merre induljak. Minden mondatát lesem, minden szava kincs számomra, de nem említett semmit, ami mentén elindulhatnék. Néha úgy érzem, neki az a boldogság, hogy mellette vagyok. Olyankor önmaga, kibontja szirmait és ragyog. Tanácstalan vagyok, hisz mit szívből adhatnék, azt nem lehet becsomagolni. Nem köthetek masnit rá, nem tehetem tenyerébe dobbanó szívemet. Nem ajándékozhatom meg a szerelemmel, amire talán jobban vágyik, mint bármire a világon. Nem adhatom neki érintésem, suttogásom, nem mondhatom el, hogy ő a legdrágább kincs a világon. Minden mosolya, szava felüdülés, egy csoda. Mindezt nem lehet egy dísztasakba tenni és átnyújtani neki. Bármit is választok, csak árnyéka lesz sajgó érzéseimnek.

Napok óta ezen gondolkodom. Minden reggel mosolyogva állt meg az ajtónk előtt. A legcsodálatosabb dolog már a tulajdonában van: szivárványhozó, melengető mosolya. Mit adhatnék hát neki? Mi az, ami elmondhatná, hogy fontos nekem? Hogy ő az, aki miatt szebb lesz a napom? Nem kell még érintenem sem ahhoz, hogy a lelkem szárnyaljon mellette. Egy csodának mit adhatnék mégis? Egy ártatlan angyalnak, aki tisztábban ragyog, mint egy kristálytisztán csillogó, hűs, hegyi patak?
Sóhajtva böngésztem a telefonon. Próbáltam a suttogást kizárni az agyamból. Nem kívántam hallani az elpusmogott mondatokat. Tarkómon éreztem, hogy figyelnek, de én nem akartam. Azt szerettem volna, hogy csak egy embernek nézzenek.

– Jól vagy? – huppant le velem szembe Kazuo.

– Jobban lennék, ha nem bámulnának – nyögtem.

– Most te vagy a hős – nevette. Lesújtó pillantással néztem fel rá, így inkább nem nevetett tovább.

– Csak kirántottam annak a lánynak a kezét mielőtt letépi a gép az ujját. Bekötöttem, de elvenni nem fogom – fújtam, mint egy dühös macska. Kazuoból kipukkadt a nevetés.

– A macskánk pont ugyanígy sziszeg, ha nem tetszik neki valami – kuncogta.

– Örülök neki – gúnyolódtam.

– Egyébként is harminc alatt rád zizzentek, ezután csak növekszik a piaci értéked - magyarázta vigyorogva.

– Adhatsz ötleteket, hogy mivel csökkenthetném – sóhajtottam.

– Mond meg, hogy a hercegre vársz – vonta meg a vállát. Letettem a telefonomat és teljes figyelmemet neki szenteltem.

– Neked hogyan fogadták? – kérdeztem csendesen. Már hallottam több embertől a "híreket". Egy fiú megkérdezte, mikor együtt látott minket, hogy tudom-e, hogy meleg. Mondtam neki, fura lenne, ha nem, lévén, hogy apu a férje húgát készül elvenni.

– Pár ember lelkét megtéptem vele, vannak, akik a mai napig inkább nem szólnak hozzám, de összességében egész jól – mesélte. – Nincs értelme titkolni, mert csak galibát szül. Mikor visszaköltöztünk, kisegítő lettem egy konyhán. Egy diáklány rám szállt. Próbáltam kezelni a helyzetet, de nem ment. Egyszer behívott a főnök. Szexuális zaklatásról volt szó. Nem adtam be a derekamat, megvádolt. Elmondtam, hogy meleg vagyok. A főnök megértő volt, de a bejelentés kései. Az ügy nem került ki az étteremből. A főnök kitette a lányt, én viszont felmondtam, mert furán méregettek. Itt eleve ezzel kezdtem. Ha bepróbálkoztak mondtam, hogy férjnél vagyok a világ legtöbb országában érvényesen. Azok a fejek néha – mosolyogta. ő már jót szórakozott rajta. Rengeteg ideje volt és szerető társa hozzá, hogy felvállalja magát. Én is szeretném majd. Nem akarom eldugni a páromat. Büszkén akarom majd megmutatni, hogy az a férfi az életem része.

– Majd, ha lesz kit bevallanom – húztam el a számat. A szívem elfacsarodott. Kínzóan dobogott a madárkám gondolatára.

– Miért nem beszélsz vele? – kérdezte halkan amiért hálás voltam.

– Próbáltam már, de valami vagy valaki mindig közbeavatkozott. Lehet, nem kellene ezt erőltetni – sóhajtottam. – Most jó. Itt vagyunk egymásnak. Barátok vagyunk és ezt nem szeretném elveszíteni. Ha elmondanám, talán minden elromlana – vallottam be a legnagyobb félelmemet.

– Nem tudhatod – rázta meg a fejét Kazuo.

– Nem akarom hallani, hogy köszöni, de ő nem érez így. Nem biztos, hogy kibírnám – fintorogtam.

– Kibírnád – tette a kezét a kezemre. – Csak a könyvekben halnak bele – mosolyogta szelíden. – Mit kerestél a neten? – váltott témát, gondolván, hogy segít. Hát, nem igazán jött össze.

– Hinatának lesz a születésnapja – mondtam csendesen. Lemondóan sóhajtott. Rájött, hogy ezt a témát nem fogjuk tudni ejteni, de nem is akarom. Ha lehetne, folyton róla beszélnék, elmesélném miért különleges. Mi van benne, amiért a szívem dobog szüntelen.

– Miért nem csinálsz neki valamit? – vetette fel. – Túl szerelmes vagy ahhoz, hogy bármilyen, mezei dolog megfeleljen. Az első évfordulónk jött és nekem nem volt pénzem, mert munkám sem épp. Így is Takeruék etettek. Egy virágot hajtogattam neki, aminek a szirmaira felírtam a dátumot, egy helyszínt és egy időpontot. A dátum az évfordulónk napja volt, a hely a lakásom, az időpont, hogy mikorra jöjjön – mesélte ábrándos arccal. – Ő egy tortával érkezett, én konzerv levessel kínáltam, de nem zavarta. Ő és én voltunk a lényeg. Azóta is megvan a virág. Féltve őrzi. Te ismered, biztos tudsz olyat készíteni, ami tetszene neki.

– Szerintem a cipőfűzőmet is örömmel fogadná – válaszoltam.

– A sajátkészítésű dolog sok mindent elárul az emberről. Ha te magad csinálod, abból tudni fogja, hogy fontos neked, hogy gondoltál rá, míg készítetted. Nekem csak egy füzetem volt, te azért jobban állsz – nézett rám biztatóan. Előrébb nem lettem, de legalább feleslegesen nem kutakodok a neten. Igaza van, semmi nem lenne elég jó neki. Mindent elvetettem eddig is. Nem egyszer készítettem már egyedit, de ez most más. Beletenném minden dobbanásomat, rezdülésemet, mosolyomat és boldogságomat. A lelkem egy darabját, ami mindig érte fog dobogni.

Csendben ebédeltünk meg, majd visszatértünk dolgozni. Én az íveket töltöttem be és néztem ahogy a gép nyomtat, majd darabokra vágja őket. A tinta illata jólesett az orromnak, a lelkemnek pedig látni, hogy a lapokból lassan könyv lesz.
Nem sokkal később megéreztem a vállamon Kazuo kezét. A füldugótól nem hallottam őt. Intett, hogy menjek vele. Követtem őt a kézikötő részlegre. Beállított egy idősebb férfi mellé, aki épp kivett a kéziprésből egy könyvet. Felém nyújtotta. Egy csodálatosan grafikált album volt. A fedőlap dombornyomása szerint Japán szentélyeiről szólt a könyv. Óvatosan belelapoztam, mert friss volt még. Csodálatos képek fogadtak minden oldalon. Valami hirtelen beugrott. Kazuo felé fordultam, aki mosolyogva nézett rám. Némán eltátogtam egy köszönömöt.

***

Fáradtan szedelőzködtem az öltözőben. Két órát rá is húztam, mert előző nap az egyik gép leállt és most hozták be a lemaradást. Tenyeremre néztem. A papír össze- vissza vagdosta bőrömet. Mikor kezet mostam, kicsit csípett, de boldognak éreztem magam, mert azt csinálhattam, ami érdekel. Most még csak a kezdő munkákat, de valahogy nem zavart. Alulról építkezni nem rossz dolog. Megtanulok mindent, így mire tényleg élesben dolgozok, bőven lesz gyakorlatom.

Elcsigázottan vettem fel a hátizsákomat. A folyosóra lépve egy kisebb csoportba botlottam. Köztük volt a húsz éves lány, akinek megmentettem az ujjait. Vörösödő arccal nézett rám a kerekarcú lány. A csapatot huszonéveik elején járó fiúk, lányok alkották. Voltak köztük itt dolgozók, de diákok is.

– Zsombor – szólított nevem fura kiejtésével az egyik, főiskolás fiú. A magas, barna hajú fiú, ma mellettem töltötte a gépet. Eddig soha nem szóltak hozzám. Gondolom a két méterem riasztó.

– Igen? – kérdeztem vissza kedvesen.

– Elmegyünk este inni kicsit. Nem jössz velünk? – érdeklődött. Mindenki kíváncsian várta a válaszomat. Hirtelen jött a dolog. Mást terveztem, de azt is tudtam, hogy élnem kell az életem. Ez úgy a legjobb, ha nem egy emberen kattogok folyamatosan. Nem vele töltöm minden egyes szabad percemet. De nélküle is olyan nehéz. Ha nem látom, iszonyúan hiányzik. Szerettem volna átugrani Hinatához egy egész napnyi gyerekfelvigyázás után, de velük is szívesen mennék, mert szeretek barátkozni.

– Hová mentek? – kérdeztem meg.

– A Sakurába – kaptam meg a választ. Elhúztam a számat. Rengeteg végzős, egyetemista, főiskolás járt oda.

– Oda nem engednek be – válaszoltam, mire tíz, kikerekedett szempár nézett rám.  – Tizenhét vagyok – vallottam be. A lányok elvörösödtek. Nem annyinak néznek soha, amennyi vagyok. Akinek a kezét mentettem meg, ő is legalább öt évvel idősebb.

– Hát, izé, akkor legközelebb úgy foglalunk, hogy te is tudj jönni – vakargatta zavartan a tarkóját a fiú. Látszott rajta, hogy tényleg komolyan gondolták a meghívást. – Ne haragudj, amiért nem kérdeztük meg a korodat – kért elnézést, miközben meghajolt.

– Semmi baj – ráztam meg a fejemet. – Marad nekem két kislány.

– A húgaid? – érdeklődött egy melírozott hajú lány.

– Nem, a legjobb barátom húgai. Néha együtt is vigyázunk rájuk – meséltem lelkesen. Amiben Hinata benne van, arról csak így tudok. Tiszta agyrém.

Elindultunk ki az épületből. Egymás szavába vágva faggatóztak. Persze előkerült az is, honnan ismerem Kazuot. Sejtettem, hogy feltűnt nekik, hogy együtt ebédelünk, ha egy műszakban vagyunk. Nem kérdeztek rá, de én egyértelműsítettem, hogy tudom mi a helyzet. Fura is lenne, ha nem, de egyelőre ezt nem kell tudnia mindenkinek.
A kinti táj már homályba burkolódzott. A csillagok néha kikacsintgattak a felhők közül. Hűvös szellő futkosott a házak között és kapott bele az emberek hajába, ruhájába. Megálltunk és ők csak kérdeztek. Honnan jöttem? Hogy hogy ide? Válaszoltam. Örültem, hogy végre megnyíltak és nem kívülállóként tekintettek rám.

Hirtelen hallgattam el. A tarkóm bizsergett. Hátra fordultam. Nem messze, egy fának dőlve figyelt egy alak. Görnyedve összehúzta magát. Talán megint fázott.

– Baj van? - rángatott ki gondolataimból kollégám.

– Nincs – ráztam meg a fejem. – De azt hiszem, mégis várnak rám.

Ők bólintottak, majd elköszöntünk egymástól. A fa felé lépdeltem, miközben a táskámból előszedtem a pulcsimat.

– Megfagysz – nyújtottam a kicsi alak felé, aki remegő kézzel nyúlt érte, de megfogni nem tudta. A szövet a földre esett. Nem azután nyúltam, hanem az ujjakat zártam tenyerembe. Jéghidegek voltak. Felemeltem kezem és lehelgetni kezdtem az apró ujjakat, hogy újra legyen vérkeringése.

– Köszönöm – dideregte reszketeg hanggal.

– Mióta vársz rám? – kérdeztem csendesen, dörzsölgetve kezét.

– Fél kettő óta, azt hiszem – koccantak össze a fogai a vékony pólójában.

– Miért nem írtál? – hajoltam le a pulcsiért.

– Apu elvette a telefonomat. – Úgy egyenesedtem fel, mint akibe belecsíptek. Ren lehajtott fejjel állt előttem, miközben bennem a harag fortyogni kezdett. Milyen szülő az ilyen? És most nem a telefonra gondolok, hanem hogy hagyja fázni, éhezni a gyermekét. Voltunk szegények. Anyu kezelései horrorárúak voltak. Kertes házból, másfélszobás panelbe költöztünk és laktunk ott évekig még, mire apu minden kölcsönt visszafizetett. Apunak soha meg nem fordult a fejében, hogy ne vegyen téli kabátot, csizmát nekünk, vagy hogy eldugja őket, mert elhasználjuk. Inkább ő nem evett volna, vagy pulcsiban, papucsban jár egész télen. Böngészte a netet, sokszor figyeltem titkon és hol használtan, hol kiárusításnál vásárolt nekünk. Amit az ő apja csinál, már kínzás.

– Miért? – préseltem ki élesen magamból, míg széthúztam a cipzárt a pulcsin és átfagyott karjaira húztam.

– Nem olyan jegyet kaptam matekból, amilyet ő szeretett volna – válaszolta csendesen. Ren egy erős közepes tanuló, aki többre nem képes, ezt Koto is megmondta. – Csak el akartam onnan jönni. Hivatalosan most veled angolozok – emelte fel a fejét. Tekintete kérlelő volt. Velem szeretett volna lenni. – Olyannal akarok lenni, aki...  – A hangja elcsuklott. Arcát tenyerébe temette. Nem bírtam ki. Muszáj volt átölelnem. Csitítgattam. Elmondtam, hogy rám mindig számíthat. A barátságnál többet ajánlani nem tudok. Ő azt felelte, hogy ez így teljesen jó. Percek kellettek, míg lenyugodott hátát simogató tenyerem alatt.

– Nincs kedved kicsit sétálni? – nézett rám reménykedve. Vágytam volna látni az angyalkámat, de ennek a fiúnak nagyobb szüksége volt rám. – De ha máshoz szeretnél menni...

– A barátaim vagytok, érezzek bármit is - vágtam közbe. – Van kedvem, de előbb igyunk valami meleget – mosolyogtam rá, mire halványan az ő szája is felfelé görbült. – Van pár utcányira egy jó kávézó. – Ő bólintott. Összehúzta magán a pulcsit. Viccesen állt rajt, majdnem a térdéig ért, de legalább fedte mindenhol.

Elindultunk lassan, sétálva, szótlanul. Ahogy kiértünk a forgalmasabb részre, mintha csodaországba tértünk volna be. Az egész utca karácsonyi díszbe öltözött. A fák fehér-rózsaszín égősoroktól ragyogtak. A villanyoszlopokon hópelyhek villogtak, a kirakatokban a havas tájon kisvonatok száguldoztak. Hógömbök, apró szánok, karácsonyi dallamokat játszó, felhúzható kis dobozok sorakoztak az üvegek mögött. A világra már homály szállt, de az, ahol mi sétáltunk, mintha nem hajlott volna meg a természet akaratának. Fényárban úszott minden, egy darabka csoda volt a reszkető, szunnyadó, télelői világban.

Egy piciny kávézóhoz vezettem barátomat. Talán el is ment volna mellette, mert elveszett a sziporkázó kirakatok között. Keskeny ablakát, csak egy piros masni díszítette, a kiáramló fény sárgává színezte a járdát. A bejárata egy sikátorban volt, így olyan élményt adott, mintha a csodák világában egy titkos hely lenne.

Csengettyű csörrent, ahogy benyitottam az ajtón. Arcomnak jól esett a meleg. Kicsiny hely volt, alig egy tucat asztallal, amelyeknek közepén egy piros tartóban gyertyaláng táncolt. A pultot egy fehér égősor díszítette. A falakra itt-ott, egy-egy díszt aggattak. A díszítés szerény volt, de az összhatás mégis szép. Leültünk az ablak mellé. Azonnal mellettünk termett egy idősebb, mosolygós nő. Kevesen voltak, mint általában mindig, amikor erre jártam. Mióta hideg van, itt várom be Hinatát pszichológus után, ha kéri. Nincs olyan hely, olyan cselekedet, amiben ő nem lenne benne. Van hát esélyem feledni őt valaha?

– Zsombor – lökött meg Ren. Elkalandoztam.

– Bocsánat. Eperhabos forrócsokit szeretnék – néztem a nőre, aki biccentett.

– Mesélj róla – nézett rám megértő tekintettel barátom.

– Nincs miről, hisz ismered rég – vontam meg a vállamat.

– De a te szemed más. Másképp látod, ha barát vagy és másképp, ha az érzés mélyebb. Más lett, az biztos, de egy olyan teher alatt, amit cipelt nem csoda. Csendesebb kicsit, többet vágyik magányra, de számomra ezek nem olyanok, amelyek kirívóak lennének – válaszolta. Néztem a sötét, meggyötört szemekbe. Kíváncsi volt rá. Érdekelte, hogy hogyan szerettem bele egy mindkettőnk által szeretett emberbe. Megbízott bennem, nekem is meg kell őbenne.

Vettem egy nagyobb levegőt és mesélni kezdtem. Először döcögősen ment, mert nekem is furcsa volt visszagondolni rá. Nem volt szerelem első látásra. Valami mélyebb, valami más sodorta mellém, a közös gyökerek talán. Mind a kettőnket kitépték a földből hol születtünk, hogy egy idegen kultúrában próbáljunk virágot hozni.
És én csak meséltem. Feltört belőlem, olyan hévvel, mint egy vulkán, ami már régen szunnyadt, de ébredezni kezdett. Akartam, hogy tudja, akartam, hogy a teher ne csak engem nyomjon. Elregéltem egy vicces kezdetet, megannyi apróságot, ami szépen, lassan alakította a képet egyre szebbé. A puzzledarabok a helyükre kerültek. Láttam az első dobbanós pillanatot, a kék szemeket, amelyekben a vihar életre kelt akkor, régnek tűnő hetekkel korábban. Az érzés lassan kúszott fel a szívembe, észrevétlen. Apró cselekedetekkel, kedves szavakkal, érintésekkel. Elmeséltem a pillanatot, mikor már tudtam biztosan, hogy elvesztem, mégis rossz döntések sorozatát hoztam meg. Egy ember miattam szenvedett és szenved talán most is. Én pedig menthetetlennek érzem magam ebben az egészben. Látni akarom a szivárványt, felkelni a napot, zivatar után az enyhülést. Látni szeretném miként kap szárnyra és repül a magasba újra. Nem bánom, hogy fáj, hogy megszakadok, a fontos csak ő és senki más.
A szavak elszabadult folyóként hömpölyögtek köztünk és ő figyelmesen hallgatott, egy világítótorony volt a tomboló viharban.

– Miért nem beszéled ezt meg vele? – tette fel csendesen a kérdést, mikor végeztem. Én a habot piszkáltam a poharam alján, miközben a szívam vadul sajgott a feltépett sebek miatt.

– Nem akarom elveszíteni – vallottam be. – Inkább nézem végig, ahogy boldog lesz, mint soha többet ne lássam.

– Szerintem ő eléggé nyitott ahhoz, hogy megértse, nem te kérted ezt – válaszolta komoly hanggal. – Pont ő az, aki tudja, hogy nem minden úgy alakul, ahogy szeretnénk.

– És hogy néznék a szemébe utána? – kérdeztem száj elhúzva. – Tudom, hogy a lelke nyitott. Még szó sem volt érzésekről, mikor elfogadta, hogy milyen vagyok. Biztos ezt is eltudná, de minden más lenne utána.

– És mond csak, neked nem fura, amit csinál? – nézett rám felvont szemöldökkel. – Csak neked nyílt meg ennyire. Neked mond el mindent először. Másképp szól hozzád. Szerinted hány kamasz fiú bújik a másikhoz gondolkodás nélkül? – érdeklődött kíváncsian Ren. A szemébe néztem. Őszinte tekintete várta a kérdésre a választ, de én nem tudtam igazán mit feleljek. Nem akartam, hogy magyarázat legyen bármire is, mert akkor a valóság összetöri az üvegkastélyt, amiben eddig éltem.

– Már előtte is együtt aludtunk - feleltem bizonytalanul. Már semmiben nem voltam biztos. A szívemben remény gyúlt, ott pislákolt, hogy mi van, ha Rennek igaza van.

– Én elgondolkodnék azért még ezen – jegyezte meg csendben barátom.