Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hetvenhatodik dobbanás

– Most már megoszthatod velem, hogy december huszonnegyedikén reggel nyolckor hová is megyünk! – morgolódott mellettem Levi.

Álmos volt. Fél hétkor kivertem az ágyból, pedig tisztában voltam vele, hogy milyen, ha fáradt: elviselhetetlenül hisztis. A tótól éjfél után indultunk haza, mert kezdtünk fázni. Jó volt velük! Azokkal, akik elfogadtak úgy, ahogy vagyok! Kicsit fájt, hogy Tomi így viselkedett, de azt is tudom, ezt nem mindenki veszi be akadályok nélkül. Apunak sem ment azonnal, ami jobban fájt. Ha ő nem fogad el, az jobban felőrölt volna, mint Tomi. Remélem, Zsunak igaza van, és Hinatát zökkenőmentesen fogadja majd apu!

– Ráadásul a kerti törpe nélkül. Már titkolóztok? – horkantott fel a barátom.

El is felejtettem milyen tapló ilyenkor.

– Még alszik. Őt kicsit jobban megviselte az időeltolódás. – feleltem a második kérdésére.

A törpézést már fel sem vettem. Úgysem szokik le róla, Hinatát meg nem hatja meg.

– És el mertél jönni mellőle? – nevette. – Azt hittem, összenőttetek.

– Ahova megyek, oda ő nem kell! – feleltem.

– Bezzeg engem kivertél az ágyból! – durcázott. – Már nem is számítok! – nyafogta tettetett sértettséggel.

– Ne drámázz már! – forgattam meg a szememet. – Azért hívtalak, mert számítasz! Sok ezer dolgon vagyunk túl. Pár nap, és hazamegyünk, ki tudja, mikor jövünk megint! – mondtam csendesen.

A lelkemben virágzó bimbó, amit Hinata nyitott ki, szebben ragyogott, mint ezernyi kincs. Azonban az agyamban motozott, hogy újra el kell engednem a gyerekkori barátomat. Már a gondolattól liftezett a gyomrom! Több ezer kilométer kerül közénk újra, és a jövő homályos, hogy mikor találkozhatunk legközelebb. Talán eltelik újabb húsz hónap, vagy több. Már a gondolattól rosszul vagyok!

– Akkor hová is megyünk? – kérdezte meg újra.

Fél szemmel ránéztem. Láttam a tekintetében, hogy érzi a súlyát a mondandómnak.

– Virágoshoz. – feleltem röviden.

– Minek? – kérdezte értetlenkedve.

Megálltam egy kirakat előtt. Az utcákon nem voltak sokan még, de egy óra, és hemzsegni fog minden az emberektől, mivel jó pár helyen még munkanap huszonnegyedike. Szembefordultam felvont szemöldökű barátommal.

– Hinatanak! – feleltem.

– Mondták már, hogy hősszerelmes vagy? – vihogta. – Szerintem egy doboz óvszer, és egy tubus síkosító jobb lenne! – szórakozott jól.

Én annál kevésbé. Komoly tekintettel néztem rá. Vártam, hogy leessen neki, hogy bunkó volt! Késztetést éreztem arra, hogy homlokon csapjam, de félő volt, hogy bebukik a kirakaton miattam. Kellett pár pillanat, míg realizálta a komolyságomat. Hirtelen hallgatott el. Szürke szeme végignézett rajtam. Az enyéimbe bámult, keresett valamit. Ahogy körvonalazódott nála, vörösödni kezdett.

– Ti még nem szexeltetek? – kérdezte döbbenten.

– Nem, nem szeretkeztünk. – javítottam ki, hogy azért beszéljünk a dologról tisztességes hangnemben.

– Én azt hittem, első este megjártátok az ágyat! – magyarázta kicsit zavartan. – Nem akarja?

– De igen! – feleltem határozottan.

Még tisztán éreztem a rezzenéseit, hallottam apró nyikkanásait, amit előző éjjel hallatott, mikor csókolóztunk. Sokat, érzékébresztően. Újra éreztem a vágyát magamon, minden mozdulata maga volt a sóvárgó akarás, de nem ment tovább! Nem kárhoztattam érte! Érintettem, simogattam, hagytam, hogy kényelmesen elhelyezkedjen rajtam. Nem számított, hogy a lángok belülről kezdtek emészteni! Az sem, hogy a vágy majd szétvetett úgy, hogy lélegezni is nehezemre esett! Csak ő számított! Piciny teste, amely értem kiáltott! Egyszer megtörténik majd, és a legszebb dolog lesz az életemben, akármennyire is nyálasan hangzik!