Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Negyvenedik dobbanás 18+

Boldog Új Évet Kívánok minden kedves olvasómnak!

Vannak azok a pillanatok az életben, mikor megtorpansz. Elképzelésed sincs, hogy innen merre tovább. A fejedben ezernyi dolog pattog, mint a teniszlabda egy kiadós edzés során. Képek, vágyak, álmok... és van a valóság. A fejedben van egy eldugott kis zug, ami kivetülése szíved legmélyebben fekvő vágyának, ami olyan égető, hogy akár az egész testedet képes lenne lángra lobbantani. Eljátszol a gondolattal, hogy mi lenne ha..., de rájössz végül, hogy nincs „ha". Amennyiben a dolgok mögé nézel, észreveszed, hogy az illúzió egy pusztaságot takar. Olyat, aminek nincs vége, hisz nincs „boldogan éltek, míg meg nem haltak" kliséje. Van a csend, a kopárság, ami őrzi, hogy az a rész benned soha nem fog igazán üzemelni, mert nincs éltető eső. Még a sivatagoknak is jobb ennél, mert oda, ha ritkán is, de megérkezik a víz, amitől virágba borulnak a haldokló növények. Nekem viszont ilyenre nincs esélyem. Akárhogyan is forog az agyam, virágozni soha nem fog! Néma semmiség marad, egy kopár, élettelen terület, amit el fogok tudni temetni. De vajon képes leszek feledni is?

És ha más utat választok? Ha önszántamból lépek rá egy kavicsos ösvényre, ami szintén magában hordozza a bukás lehetőségét? Azonban ott a másik oldal. Mi van, ha sikerül? Mi van, ha a ciripelés egyszer elmúlik? Megéri úgy elé menni valaminek, hogy a lelkiismereted nem tiszta? Van jogom ahhoz, hogy ezt tegyem egy másik emberrel? Túl tudom élni, ha esetleg visszafordíthatatlan károkat okozok benne? Van egyáltalán számunkra remény?

Az ágyam szélén ültem. A táskám már a széken, útra készen. Megígértem, hogy ott leszek, most mégis az dobol bennem, hogy talán nem jól döntöttem. Nem kellene elmennem! Barátom mellett lenne a helyem, aki szárnyaszegett kismadárként csapkod az út porában. De nem tehetem. Meg kell adnom magamnak is az esélyt, hogy tovább léphessek! Mégis, miért lüktet a gondolatra így a szívem? Hisz egyszer már tovaengedtem ezt az érzést. Másabb lenne? Mélyebb? És ha az, hogyan fogom elfelejteni? Nem bírok nemet mondani! Ha a kezét nyújtja, muszáj megfognom! Nem engedhetem el, mert a semminél bármi jobb!

Sóhajtva álltam fel, és sétáltam az ablakomhoz. A nyári szellő cirógatta az arcomat. Nem tehetem ezt magunkkal! Nem vágyakozhatok olyan után, amire nincs esély! De nem bánthatok meg olyat sem, aki nem tehet a zakatoló szívemről! Itt a lehetőség, lépnem az ismeretlenbe. Ha megteszem, tartozok annyival neki is, és magamnak is, hogy egészen vele leszek! Meg kell tennem! Nem tudom, mit hoz a jövő, de abban biztos vagyok, hogy Ayato megpróbálja az együtt töltött időnk alatt a könyvem lapjait színesre festeni.

Bezártam az ablakomat, majd hátamra vettem a zsákomat. A ház üresen kongott, amire a gyomrom elfacsarodott. Csütörtök este mertem apának bevallani, hogy pénteken nem alszom itthon. A válasza a már-már végletekig idegesítő „jó" volt. Nem nézett rám. Nem érdekelte. Lehet, soha nem is fogja. De most ezzel nem foglalkozhatok. Majd eljön ennek is az ideje. Talán majd egyszer érdekelni fogja, hogy a fia kivel akarja leélni az életét. Azonban én azt nem várhatom ki, hisz ki tudja mikor lesz! Élnem kell az életemet apa ridegségével, és a szívemet mardosó kilátástalan érzéseimmel!

Bezártam az ajtót, és a buszmegállóba indultam. Leültem a padra, és vártam. Elment egy, majd még egy busz. Tudtam, ha felülök, az életem egy újabb fordulatot vesz. Innen nem lesz visszaút! Akarom én ezt? Miért? Ha a szívembe nézek, a válasz igen. Vágyom arra, hogy Ayato legyen, aki eltemeti végképp bennem a szívszorító gondolatokat! Azonban ehhez lépnem kell! Fel kell szállnom a buszra, ami elvisz ahhoz, aki a jövőm kulcsa vagy életem első, igazi bukása lehet.

Mikor begördült a busz felálltam, és felszálltam rá. Ezzel eldöntetett! Ráléptem az új ösvényre, ami ki tudja, mit tartogat nekem, de rosszabbat már nem, mint amit most érzek. A busz zötykölődött. Az út rövidebbnek tűnt, mint vártam. Már a ház előtt álltam, mikor még utoljára elővettem a telefonomat, de nem volt rajta sem hívás, sem üzenet. Fájt kicsit? Talán. Mit vártam? Én magam sem tudom igazán. Mit várhat egy sajgó lélek? Miért vagyunk mi emberek ilyenek? Tudjuk, hogy nem lehet! Tudjuk, hogy halva született ötlet, de mégis várjuk, hogy csoda történjen! Az lesz a legszebb ajándék, ha egyszer egészként fog üzemelni a szíve! Ha majd nem fog félni álmában! Ha nem fog sírni magányában! A legkisebb dolog számára az lehet most, hogy valakinek a szíve érte dobog kegyetlenül. Gyógyulni akar. Most jött el az ideje, és mint barát mellette kell állnom akkor is, ha minden nap belehalok kicsit.