Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Ötvenedik dobbanás

Csak álltam a zuhany alatt. Homlokomat nekitámasztottam a csempének, miközben a meleg cseppek tűként szurkálták a hátamat. Nem fájtak. Hogyan is sebezhettek volna meg, mikor lelkem jobban sajgott ennél? Éreztétek már, mikor tényleg semmi nem fáj? Hiába vered be a lábujjadat a küszöbbe, már azt sem veszed fel? Olyan, mintha elfelejtettem volna érezni. Annyira tompa körülöttem minden. Mintha csak kívülről figyelném az eseményeket. Mintha nem lennék más, mint az operatőr az életemnek nevezett filmben, ami egyébként is egy színjáték. Próbálok nevetni, de a szívem nem vidám. Igyekszem élni, de a sajgás nem engedi igazán. Úgy érzem, hogy eltévedtem az élet tengerén. Bármerre is nézek, csak a végtelen, fodrozódó vizet látom.

Apa eltaszított, pedig nagyobb szükségem lenne rá, mint hinné! Miért gond, hogy fiút szeretek? Az nem ugyanolyan? Nem ugyanazt érzem? Nem ugyanúgy szakad meg a szívem a csalódottságtól? Mondd apu, miért teszed ezt velem? Szükségem lenne a szeretetedre, az erődre, a józan eszedre! És te nem vagy! Kerülöd a saját fiadat, aki csak annyit kért, hogy fogadd el olyannak, amilyen!
Anyu, miért nem vagy velem? Miért kellett olyan hamar elmenned? Mondd, mit tegyek, hogy apu újra szeressen, szóljon hozzám, segítsen? Anyu mondd, tényleg rossz vagyok, mert így érzek? Mondd, miért fáj ennyire szerelmesnek lenni? Miért reszketek, ha nem szól hozzám? Miért félek attól, hogy megutált? Két napja nem tudok róla semmit. Szűkszavúan, ahogy a kérdésemre, csak egy jól szócskával felel. Majd csend... végtelen, szívfájdító némaság. Várom, hogy írjon, de nem teszi! Várom a mosolyát, de nem kapom meg! Nem várom, hogy úgy érezzen, mint én, hisz nem olyan, de látni vágyom! Beszélni akarok vele, még a sóvárgás is jöhet! Minden jobb ennél az eltaszítottságnál! Úgy volt, hogy ő is jön a fürdőbe, ahol tanév kezdetén voltunk, de lemondta. Megértettem, de egy sajgó szívvel mit lehet kezdeni? Mit lehet mondani neki, hogy ne fájjon annyira? Ott voltam, éltem, lélegeztem, igyekeztem élvezni a Levivel töltött perceket, de valami mégis hiányzott! Ő hiányzott! Mikor nincs velem, úgy érzem, hogy a homályban tapogatózok. Hülyeség, nem? Nem is értem, miért ragaszkodok olyanhoz, akinek a szíve nem lángol értem! Miért akarok ismét fájdalmat okozni magamnak. Miért? Elvettek tőlem mindent... Eldobtam mindent... Ayatot is. Két napja nem válaszolok az üzeneteire, két napja nem veszem fel a telefont neki. Nem bírom! Fájt, amit mondott, jobban, mint gondolná! Azt hittem, hogy felnőtt. Azt hittem, hogy elég erős, hogy segítsen ebből az egészből kikászálódni, de nem tud, csak még mélyebbre taszít! Nem tudom, már mit akarok tőle! Ami történt, mély sebet hasított a szívemen! Bíztam benne! Vele akartam lenni! Szerettem vele lenni, bármit is zakatolt megkergült ketyegőm! Ő azonban hanyagul bánt ezzel! Egyszerűen földbe tiporta a kérésemet, hogy ne bántsa őt, mert éppen eléggé sérült! Erre ő otrombán viselkedett... Nem tudom, hogy van-e még erőm őt meghallgatni! Egyáltalán akarom-e?

– Zsombi, jól vagy? Már húsz perce fürdesz! – kiabált be a fürdőbe Levente, még inkább sajgásba taszítva ezzel engem.

Két nap... két nap feltűnően udvarias viselkedés egymás irányába... ez így nem jó! Mi nem ilyenek vagyunk! Megkomolyodtam, de nem várhatom el ezt tőle is.

– Megyek. – sóhajtottam.

Elzártam a csapot, majd megtörölköztem. A tükörből egy fáradt Zsombor nézett vissza rám. Próbáltam aludni, de egyszerűen nem ment! Ez az egész kezdett felőrölni. Ott volt Hinata, akiért majd megszakadt a szívem. Velem volt Levente. Annyira hosszú ideje vártam már rá, és most még beszélgetni is fáj vele. Nem ezt akartam! Két boldog hetet szerettem volna eltölteni vele, de mindent elszúrtam! Mindenki miattam nem önmaga! Ayato is állandóan próbál elérni. Tudom, hogy szeretne velem beszélni, de én nem bírok még! Sok volt! Gyomorforgatóan sok volt, amit mondott! Lehet, hogy érzékenyen is érintett, de megkockáztatom, hogy akkor is kiakadok, ha csak szimplán barátként néznék a kékszemű szépségre. Gyökereiben ingott meg a hitem benne és magamban! Boldogságot lopott az életembe, amiért végtelenül hálás vagyok neki, de most úgy érzem, hogy túlságosan felkavart! A gyomrom még mindig lüktet amiatt, amit mondott, és azért is, amit én vágtam a fejéhez! Úgy érzem, hogy mocsárba léptünk, ami szépen, lassan el fog nyelni minket. Talán botorság volt ebbe így belemenni! Hogy lehetnék őszinte, ha a gondolataim máshol... másvalakinél járnak? Hogyan tudnék élni, ha a szívem más kezében dobog? Ha minden egyes szívdobbanását magamra veszem? Hogyan tudna egy másik lélek magához láncolni? Ha azonban arra gondolok, hogy nem hallom többet Ayato hangját, a torkom elszorul... Vele akartam lenni... mikor vele voltam, őt akartam... annyira nehéz!