Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hatvanadik dobbanás

Az éjszakákkal mindig nagy gondban voltam, ha valamin kattogott az agyam. Mostanában annyira pörög, hogy néha úgy érzem, csoda, hogy nem zizzentem még meg. Valahogy az álom elkerült, nem akart jönni, így kénytelen voltam a fejemben pattogó gondolatokkal játszani. Utoljára akkor történt ez velem, mikor rájöttem, hogy szerelmes vagyok Levibe. Folyamatosan az sikított a fejemben, hogy miért? Nem értettem magamat, és ez ijesztett! Soha nem gondoltam fiúkra másképp, mint amelyek voltak: barátok. És akkor ott volt Levi, aki megmelengette a szívemet! Életem legfélelmetesebb éjszakáit akkor, alig tizenhárom évesen éltem meg! Nem értettem magamat, az érzéseimet, és nem volt senki, aki segíthetett volna! Mert beszélni sem mertem, csak mikor megjött a sötétség, és egyedül maradtam a képekkel a fejemben, jött az őrületes gondolatkergetőzés, és az álmatlanság.

Most is valahogy így vagyok. Nem kellene, de mégis gondolkodom. Pattognak a foszlányok a szemem előtt, és én nem tudom megállítani őket, de talán nem is akarom! Olyan ez, mint valami kényszer: fejben tudod, hogy nem kéne, de mégis teszed, és én gondolkodtam! Nem azon, hogy mit kellett volna másképp csinálni, mert semmit nem tudtam volna, ez így sikerült! Igaza volt Ayatonak, még ha fáj is az igazság, hogy mi nem egymásnak lettünk egy képre pingálva! Csak látogatóba léptünk át a másikhoz, és most tova kell, hogy engedjem őt örökre! Egy akarás, egy gondolat nem elég ahhoz, hogy felülírjam, amit a szívem diktál! Én tényleg akartam őt, és vágytam rá, de akárhányszor újra olvastam a levelét, mindig ugyanoda jutottam: nekünk soha nem lett volna közös mesénk! Kilépett az életemből, csendesen, kiabálás, háborgás nélkül. Felülírt egy érzést, ami meglegyintette a lelkét! Hogy volt rá képes? És én miért nem vagyok? Miért vergődök ugyanabban a reménytelenségben egyfolytában? Nekem nem jár másik esély? Nekem nem jár új? Nekem nem jár olyan, akit szerethetek, és aki viszontszeret? Miért mindig egy árnyat kell követnem? Miért mindig egy vágyért kell sóhajtoznom? Miért nem szerethettem azt, aki nekem akarta adni a szívét?

Ezernyi ilyen dolog pattog az agyamban éjjelente, amikor szobám sötétjébe bámulok bele. Mikor eltitkolom, hogy nem alszok. Apu néha benéz hozzám, de úgy teszek, mintha aludnék. Nem kell feltétlenül tudnia, hogy gyötör a bűntudat. A lelkem sajog Ayatoért, mert lehet, hogy egy olyan dolgot vettem el tőle, ami megismételhetetlen! Talán egy olyan sebet okoztam neki, hogy soha többet nem fog tudni már más iránt így érezni! A szívem vadul dobog, mert önző voltam, és csak az számított, amit én szeretnék! Annyira akartam, hogy észre sem vettem, mekkora sebeket hasítok egy másik emberen. Gyűlölöm magam emiatt! Utálom, hogy nem tudtam megadni neki, amit megérdemelt volna! Az agyam hiába épített fel egy stabilnak tűnő várat! Jött az első kisebb vihar, és ripityára zúzta egy pillanat alatt! Összetört az illúzió, amit magam köré vontam, aminek fátylán át nem figyeltem a valóságra! Egy lélekbe tiportam bele, miközben az enyém végig másért játszotta dallamát! Azóta sem fakult, azóta sem merült feledésbe! Sőt! A kényszer, hogy vele legyek, talán erősebb, mint volt! Vele akarok lenni, mert mosolya átsegít a nehezebb pillanatokon, de ilyenkor sem felhőtlen minden! Ahogy nézem szép arcát, élettel újra megtelő szemét, a lelkiismeretem újra dobolni kezd. Őt nem kaphattam meg, hát máson hasítottam sebet! Felvetődik bennem, hogy hogyan is képzeltem ezt az egészet... majd kapok egy szivárványhozó, gyomorremegtető mosolyt! Néhány ujjat, amelyek megsimogatnak, és valahogy enyhülnek a fájdalmak! Nem tudom honnan, de varázsereje van! Talán a lelke tisztasága adja, az ártatlan mivolta, de egy biztos: szárnyai napról napra növekszenek, mellyel betakar engem is, és mikor susmorog, mint a lágy szellő, elhiszem, hogy számomra is lesz bocsánat azért, amit tettem.

– Ha még egyszer melléütsz, biztos, hogy inkább Akamotot viszem magammal jövő héten a versenyre! – hatolt a fülembe komor gondolataimon átcsörtetve egy dühös hang.