Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Nyolcvankilencedik dobbanás

Szerelmesnek lenni szívremegtető dolog, átjárja a melegség az egész testedet! Elég egy mosoly, egy lopott érintés, hogy a téli nap nyári meleggé változzon! Ami az ember lelkében tombol, szüntelenül dobog, azt nehéz elrejteni az emberek elől! Ahol egy gyönyörű virág nyiladozik a bénító sötét után, valamiért mindenki tekintetét magával ragadja. Ilyen az én angyalom is. Sugárzik, melengeti azt, aki csak ránéz! Megváltozott! Tekintete ragyogóbbá vált, a kékségben remegő szomorúság eltűnt! Vajon örökre? Nem tudom, de remélem! Imádom, hogy értem remeg, nekem suttog, engem érint! Csókol, mint egy fuldokló, a nevemet sóhajtja, amikor átlépi a testet remegtető gyönyör küszöbét! Újra és újra neki adom, amit kíván, és ő minden alkalommal elfogadja azt, amit szívből adok neki! Lelkében ilyenkor nem tudom, mi történik, de a tekintetében a csillogás ragyogássá változik! Melenget, boldogságot ad! Egész nap csak nézném, ha lenne rá módom!

Nap nap után egyre sziporkázóbb lett, a mosolya őszinte, a hangja tiszta és igaz! Régebben más volt. Minden más volt! Most szárnyat bontott: csak nekem! Nem állítom, hogy nem szurkál a szívem, amikor másokkal beszél. Lelkem belesajdul minden hajtekerésbe, mosolyba, amit az édesem kap a lányoktól. Kosukénak igaza volt, észrevették a felkelő nap lágy sugarait. Vonzotta őket, magukban talán vágytak is rá, hogy ami kedvesemből árad, azt megkapják. Azonban a madárkám nem látott mást, csak engem! Én remegtem a tekintetében, lelke engem cirógatott minden szerelmes pillantással! A szívemben a szörnyeteg tovább kaparászott, de már nem volt annyira fájdalmas és ijesztő!

Sokat segített az is, hogy egyik nap ő jött elém, mert nem volt előkészítője. Arca megfeszült, mikor Masaru hozzám ért. Nem volt szexuális töltete, csak meglökött, mert olyat mondtam neki, amin játékosan megsértődött. A tengerkék szemek pillanatok alatt jégkékké váltak, ha van rá módja, talán Masaru már jégbe lenne fagyva! Konokul hallgatva, szemrebbenés nélkül állt az öltözőben, amíg végeztünk. Mikor elindultunk haza, csak a száját húzogatta. Azonban nem kellett hozzá sok idő, hogy meggyőzzem, rajta kívül nem érdekel senki más! Öleltem, csókoltam, míg a feszültség el nem tűnt belőle! Újra elsuttogtam neki, mit érzek, hogy mennyire hosszú volt az út, de végre egy kikötőbe értünk! Lágyan szerettem, sóhajait ajkairól ittam fel. Ujjait az ujjaimba kulcsolva érte el az emésztő lángolás. Nem mondom, hogy ezzel vége ennek az időszaknak. Hosszú az út, magunkkal is küzdenünk kell! Neki is, nekem is el kell fogadnunk, hogy az élet megy tovább, bármilyen csodálatos is volt az a két hét!

Leventével majdnem minden nap beszéltünk. Barátom mindig húzogatta a száját, amikor meglátta Hinatát, de már tudtam, hogy nincs féltékenység a háttérben. Így szokta meg, így kell nekem is elfogadnom őket. Nem tudnak egymással komolyan beszélni, bármit is mondanak, az inkább szurkálódás, de nem lépik át azt a határt, ami sértő lenne. Levi tudja, hogy szeretem Hinatát, ha a feje tetejére is áll. Kedvesem pedig azt, hogy Levi a múltam része, akit szeretnék megtartani, míg csak lehet.

Uralkodott magán, én is ezt tettem a következő napokban. Délutánonként megbeszéltük újra és újra, ami aznap ért minket. Nem akartuk elhallgatni a nehézségeket. Tudatni akartuk a másikkal, hogy ez az időszak nem könnyű egyikünknek sem. Meg kell szoknunk újra sok mindent: egy másik élethelyzetet, amibe visszacsöppentünk. Segített a dolog, enyhült kicsit a belső feszültség. Hogy mikor fog eltűnni a féltékenység karmolászó szörnye? Nem tudom, de amíg egymásnak képesek vagyunk jelezni, és megbeszélni ezt, talán nem lesz belőle gond!

– Ki vele! Mi a virulás tárgya? – huppant le mellém az öltözőben Kazuo.

Fáradt voltam. Hosszú és nehéz volt most a munka!

– Miből gondolod, hogy van bármi is? – kérdeztem vissza.

– Az arcodra van írva! – nevetett. – A zombilétedre meglett az ellenszer! – vigyorgott.