Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Tizenkilencedik dobbanás

Éreztétek már valaha, hogy valami megváltozott körülöttetek? Nem tudjátok mi, de a szívetek erőteljesen jelzi. Leltárt készítetek, de nincs meg az a momentum, ami segítene rájönni, miért dobog ez benned. Ezt körülbelül úgy tudom elképzelni, mint nyáron, mikor olyan hőség van, hogy majd megvesz az ember. Ám ha felnéz az égre, mégis úgy érzi, hogy közeledik a megváltó vihar. Fura, ha azt mondom, talán látni akarom azt a vihart? Láttam, hogy valami életre kelt a tengerkék szemekben. De! Akárhogyan is figyeltem másnap, semmi jele nem volt annak, amit előző nap látni véltem...Talán ott sem volt... Szerintem ez is bekerül a dobozba... Akarom én ezt? Lehet, hogy ezt nem kellene bedobni a többi közé. Valamiért nem érzem, hogy ott helye lenne. Háborgott egész vasárnap este a gyomrom, meg hétfő reggel, egészen addig, míg barátom be nem lépett a termünkbe. Próbáltam megfejteni az arcát, de azon nem volt semmi, ami nyugtalanságra adott volna okot. A kékségei is úgy csillogtak, mint mindig. Tisztán ragyogott a tengertől kölcsönzött, csodálatos fény, miközben egy tündér arra járt, és meghintette csillámporral. Ugyanúgy beszélt, hülyéskedett, de valamiért nekem vihar előtti csend érzésem volt.

Egészen a délutáni edzésig kitartott a gondolkodásom. Azután valahogy már az agyam nem oda koncentrálódott. Fogalmazzunk úgy, hogy megint délre költözött. Meglehetősen hamar a szertárban találtuk megint magunkat. Én még hagyján is, de Masaru olyan állapotban volt, hogy csodának tartom, hogy még szűz vagyok! Ha rajta múlik, és nem vagyok ilyen szép szál, megtermett fiú, igen ledönt a lábamról. Vannak azok a pillanatok, mikor az észérvek nem használnak. Na, nála is pont ez volt! Nem hagyott hidegen a dolog, de lássuk be, nem az én pályám az iskolában arcpirító dolgokat csinálni. Így akármennyire is vehemens volt hétfőn és kedden is, be kellett érnie a kezemmel. Az a baj, hogy egyre kevésbé bírom én is. Nem vagyok fából, az az igazság. Úgy tud az a cuki törpe nézni rám, hogy elhajigálnám a maradék agyamat is, ami visszatartott attól, hogy a medicinlabdák tetején tegyem a magamévá. Már a gondolatra görcsölni kezd az alhasam!

– Jól vagy? – guggolt le elém Hinata, mert én épp a padomba vertem a fejemet.

– Igen. – nyögtem.

– Húzd már meg, az ég szerelmére! – fakadt ki magyarul. – Már nézni is rossz, ahogy szenvedsz! Férfiből vagy, áll a farkad, tedd azt, mint mindenki más! Nem kezdő, ha így kiborít!

– Nem. – ráztam meg a fejemet. – Ha nem 55 kiló lenne vasággyal együtt, már letepert volna.

– Csak ne a suliban! – villantott egy mindentudó mosolyt.

Vissza akartam szólni neki, de ekkor lépett be a terembe Ren. Nem kellett atomfizikusnak lenni, hogy tudjam, vacakul van. A szeme olyan vörös volt, mintha szemgyulladása lenne. Az orra akkorára volt dagadva, mint egy krumpli. Mikor rám nézett, helyben eret vágtam volna magamon, annyira fájdalmas volt. Miért teszi ezt magával?

– Pocsékul nézel ki! – ugrott elé Kosuke.

Szegény barátom nyikkanva lépett egyet hátra. Hát, nem lettem volna a helyében. Engem is tuti kivert volna a víz, ha a szerelmem öccse ugrik elém. Hiába tudtam volna, hogy semmit nem tud, a lelkiismeretem tuti visított volna.

– Nem néz ki túl jól. – jegyezte meg Furasawa.

– Nem. – értettem egyet.

Hinata felém fordult, és a szemembe nézett. Elég volt fél másodperc, hogy rájöjjön, én tudom, mitől van ilyen állapotban a barátunk. Próbáltam távol tartani magam a kutakodó, kék szemektől. Azt mondtam, hogy nem hazudok neki, de ez nem az én titkom volt. Nem szolgáltathattam ki egy védtelen embert.