Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hatvanötödik dobbanás

Nem tudtam aludni. A lelkem dobolása ismét nem hagyott! Újra éreztem barátom fejét a vállamon, édes hangját a fülemben! Akárhányszor lehunyom a szememet, őt látom! Csinálhatok bármit, ő jut az eszembe! Tudjátok, van az a régebbi, béna dal valamelyik együttestől, amiben elhangzik, hogy „őt látom a fában, a fűben, egy eldobott kőben. Egy szívben, egy dalban, mondd, miért kell, hogy halljam"...legalábbis valami ilyesmi. Túl sokat vagyunk együtt, azt hiszem! Így a felejtésre esélyem sincs! Hogyan lehetne felednem a nevetését, mikor a fülemben cseng nap nap után? Hogyan tudnám elengedni őt, amikor kék szeme csillogva néz rám? Milyen módon lehetne kivésni magamból egy nyiladozó virág ragyogását?

Egyre jobban van. Lezárta a múltat. Vallomása alapján előzetesben hagyták azt a gusztustalan lényt. Egyszer esett vissza, amikor fültanúja volt az anyukája és annak a nőnek az anyja közötti szóváltásnak. Zaklatottan bújt hozzám! Befogtam a fülét, hogy ne hallja! Nem tudott mozdulni, csak kérlelni, hogy ne engedjem figyelni a szavakra, és én nem hagytam. Akkor az próbára tette, de ő vette az akadályt, azóta pedig minden nap szebben ragyog, mint bármikor máskor! Szeretném hinni, hogy csak nekem, de nem lehet, mert így is sajgat. Rossz vagyok, amiért magamnak szeretném megtartani minden rezdülésre? Rossz vagyok, amiért nem szeretném, hogy másnak is jusson édes hangjából, csengő nevetéséből? ...Tudom a választ: igen, rossz vagyok! Nem nekem nyílt ez a virág, nem csak rám ragyog a Nap az égből! Nem várhatom, hogy értem remegjen, hisz a Föld se forog visszafelé, mert én azt szeretném!

Sokat vagyunk együtt. Rászokott arra, hogy amikor teheti, és nincs előkészítője, megvárja az edzés végét. Aztán sétálunk, beszélgetünk, vagy valamelyikünknél olvasunk. Nincs menekvés, de talán nem is akarok. Önként tartom a csuklómat minden nap, hogy magához bilincseljen újra és újra. Örök körforgásba, végtelen sajgásra ítélve.

Sóhajtva húztam összébb magamon a plédet. A kerti széken kuporogtam magam alá húzva a lábamat. Vártam a napfelkeltét, de az még messze volt. A végtelen, csillagos égre fordítottam tekintetemet. Tiszta volt az idő, így eléggé hűvös szellő lengedezett a kertek alatt, de nem akartam bemenni. Nem akartam senkit felébreszteni, hisz ma hosszú napunk lesz. Megerősítjük, amit már rég tudunk. Összecuccoltam a szobámban. A dobozok várták, hogy átvigyem őket a vendégszobába. Az lesz most már az enyém. A családunknak új élet kezdődik, de én azt hiszem, leragadtam, és képtelen vagyok tovább lépni! Hiába az új hely, a színek, a szagok, a lelkemben tomboló sajgás nem tompul! Otthagyom a régi szobám falai között az emlékeket, de újak jönnek majd, és én maradok az örök körforgásban!

Vettem egy mély levegőt. A telefonom után nyúltam, hogy ne kelljen gondolkodnom. Nézegettem a portálokat, de igazából egyik sem érdekelt. Beszélgetni szerettem volna valakivel, és a lelkem meg is súgta, kivel kellene. Kikerestem a névjegyet, és tárcsáztam, közben bedugtam a fülesemet. Csak vártam és vártam. Már azt hittem, soha nem veszi fel, mikor egy mosolygós arc jelent meg a kijelzőmön. Azonnal zavarba jöttem, mert nem rá számítottam.

– Szia, Juti! – mondtam csendesen.

– Szia! Bocs, hogy felvettem, de nem rég értünk haza, és Levi bolhászkodik a fürdőben. – csivitelte vidáman.

Hát igen. Barátom fél órát is képes eltollászkodni a fürdőben, míg a barátnője tíz perc alatt kész. Ha hetero lennék, azt hiszem, olyasmi kaliberű lányt szeretnék, mint Juti.

– Nincs semmi baj. Hogy vagy? – mosolyogtam napok óta őszintén.

– Jól. És te? Bár nem vagy túl jó színben! – hadarta.

Csak a kislámpa égett a fejem mellett, de ő így is kiszúrta. Nőből van!

– Nálatok lassan hajnalodik? – kérdezte felvont szemöldökkel.