Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hatvanharmadik dobbanás 18+

A lelkiismeret fura dolog. Mindig feltámad, ha olyat teszünk, amit nem kellett volna. Bennünk üvölt, bánt, tépked, nem enged el, csak mikor már ő jónak látja. A nyoma azonban mindig bennünk él. Egy aprócska szúrás valahol a szívünkben. Ha újra eszünkbe jut, vagy csak valaki említi, elég ahhoz, hogy a szívünk elfacsarodjon.

Életemben először akkor éreztem, amikor tomboltam a kórház folyosóján. Anyu nem sokkal később ment el. Azt kiabáltam, hogy nem akarom látni, mert ő nem az anyukám. Apa nem erőltette. Anya földöntúli türelemmel fogadta. Úgy ment el, hogy el sem köszöntem tőle! Már csak arra emlékszem, hogy apu bejött hozzám. Zsu a konyhában sírt. Leült, magához húzott, és elmondta, hogy anyu már angyal. Úgy éreztem, hogy szétszakad a mellkasom! Sikítottam, hogy nem! Az ajtóhoz szaladtam. Apu az első lépcsőfordulóban kapott el. A szomszédok is kidugták a fejüket, hogy miért sikítozik az a kisfiú, aki olyan jól nevelt. Azt kiabáltam, hogy hazudik, nem mehetett el, hisz nem köszöntem neki. Most, évek múltán is érzem a szúrást! Ezerszer kértem már bocsánatot, de válasz soha nem érkezett. Nem tudok úgy anyára gondolni, hogy ez eszembe ne jutna!

Legközelebb Levi kapcsán ért utol ez a mardosó érzés. Utáltam magam, mikor rájöttem: szerelmes lettem a gyerekkori barátomba. Undorodtam attól, ahogy rá gondoltam! Ártatlan volt még minden álmom, hisz nem tudtam még milyen, amikor hozzám simul egy másik test. Sírtam az első olyan álmom után, ami hevesebb reakciót váltott ki belőlem. A takaróm alatt zokogtam csendesen, mert a lelkem vádolt. Nem volt szép az, amit elképzeltem!

Aztán évekig nem éreztem annyira durván a szörnyeteget. Volt egy-két eset, de annyira nem maradtak meg bennem. Aztán jöttek ők ketten, széttépkedni a lelkemet! Mikor az érzéseim bimbózni kezdtek, a szörnyeteg is éledezett a mélyben. Éreztem a karmait, amit belém vájt, de mire feleszméltem, már késő volt! Szívemet elrabolta egy ártatlan angyal. Ezután jött Ayato. Tudtam, hogy nem kellene, de ellenkeztem a belső hanggal, amiért súlyos árat fizettem ismét. Tombolni kezdett bennem a szörnyeteg, nevetett, és csak sebzett! Megkondult a lelkem harangja a végső percben, és még sokáig bimbammolta: nézd mit tettél!

Azt mondják, kutyaharapást szőrével a legjobb kezelni, hát ebben az esetben ez egy égbekiáltó hülyeség! Hagytam, hogy megtörténjen! Hagytam, hogy a testem feleljen néhány, ártatlan érintésnek! Nem tudtam aludni! Nem mertem! Féltem, hogy a hozzám simuló alak újra olyan berkekbe visz, amiért lelkiismeret-furdalással fizetek!

Azonban tévedtem. Nagyot. Nem kellett többé, hogy mellettem legyen! Gondolataim vissza-visszatértek ahhoz az álomhoz. Megremegtem, ha csak rá gondoltam! Mikor lehunytam a szememet, pilláim alatt újra és újra forgott a vetítés. Igyekeztem lehiggadni, de nehezen ment! Már az érzés sem volt ismeretlen: milyen más embert csókolni, simogatni, a testét birtokba venni! Minél inkább igyekeztem tiltakozni az érzés ellen, annál erőteljesebben bugyogott fel bennem! Néha elég volt egy mosoly, egy kósza érintés! Érzékeny voltam rá! Végtelenül sajog a testem, amikor elkalandozva bámulom őt! És közben lelkem háborog! Nem szabadna! Ő nem ezt kérte tőlem! Barátot szeretne, de egyre nehezebb ezt az egészet eltitkolnom! Attól félek, hogy egy napon kibukik belőlem! Az a nap lesz a barátságunk gyásznapja!

Igyekeztem tanulni, a teniszre összpontosítani. Talán, amikor elfáradtam, majd könnyezésig nevettem magam az öltözőben, akkor nem gondoltam rá. Masaru mindent megtett, hogy a fejemben cikázó dolgokat a pályán kívül hagyjam. Megismertem egy olyan oldalát, amit eddig nem. Láttam őt küzdeni, szembenéztem a komoly arcával. Akkor is láttam a tekintetét, mikor a vágy emésztette belülről. Most megint másik oldalát mutatta. Azt, amelyik képes arra, hogy elfeledtesse, – ha nem is végleg – mennyire vacakul vagy.