Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hetvenötödik dobbanás

Boldognak lenni! Minden ember erre vágyik. Mikor kisgyerekek vagyunk, a legnagyobb boldogságot a szüleink jelentik. Egy ölelés, egy puszi, egy dicséret. Mind ettől leszünk azok, akik később. Ahogy növünk, megismerjük a világot, egyre több minden érdekelni fog. Vágyunk tárgyakra, elérhetetlen dolgokra. Később más emberek társaságára, párra, szerelemre.

Azt hiszem, én most boldog vagyok. Sok minden áll mögöttem. Az elmúlt hónapokban rengeteg dolog történt velem, miután elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy kilépjek a házunkból. Egy idegen világba csöppentem, ismeretlen kultúrába, amit valószínűleg soha nem fogok a sajátomnak tekinteni. Emlékszem a pillanatra. A hajnalra, amikor felriadtam. Sötét volt még, de én már nem bírtam tovább aludni. Csak feküdtem az ágyban, és próbáltam elképzelni, hogy milyen lesz az első napom odakint. Rettegtem. Az egy év alatt megtanultam, hogy bizony nem vagyok elhanyagolható jelenség. Próbáltam beilleszkedni, több kevesebb sikerrel. Volt, amire szemöldökráncolást kaptam, vagy épp biztató mosolyt. Néha úgy éreztem, hogy elefánt vagyok a porcelán boltban. Végül megszólalt a telefonom. A gyomrom görcsbe ugrott, a szívem olyan hangosan dobolt, hogy azt hittem, megsüketülök. Az egyik részem menni akart. A másik egész nap Levit bombázni hülyébbnél hülyébb üzenetekkel. És csak ültem az ágyban, mindaddig, míg Zsu be nem jött, hogy öltözzek, mert elkések. Jó lenne nem ezzel indítani az új iskolámban. Ahogy kimondta ezt, kavarogni kezdett a gyomrom. Nem tudtam, mi vár rám, és féltem. Rettenetesen! Olyan csigatempóban öltöztem fel, hogy azt hittem, már eltelt tíz év, mire leértem a konyhába. Azonban a szomorú igazság az volt, hogy mindössze tíz percet készülődtem. Sóhajtva indultam meg az iskola felé, és igyekeztem nem reszketni, mint a nyárfalevél, amellyel a szellő játszik. Odaértem. Megértettek. Mikor az osztályomba vezettek újra görcsbe rándult a gyomrom, hogy mi lesz. Nagy kő esett le a szívemről, mikor kiderült a fogadtatás. Barátokra találtam. Nem is egyre, ami bizakodással töltött el. Végül a szerelem is rám köszöntött a maga, édes, keserű valójában. És most boldog vagyok! Igazán! Az lehetek, akinek születtem! Elfogadott a családom, elfogadtak azok, akik közel állnak hozzám, és itt van ő, a világ legnagyobb csodája! Egy fényesen ragyogó angyal, akinek a szíve értem dobban már ki tudja, mióta!

Álltam a szekrénynek dőlve kezemben egy bögrével, és a szárnyaszegett kis angyalomat néztem, aki a párnámat ölelve aludt még. Gyönyörű volt, ahogy a fürtjei a szemébe hullottak! Le voltak csukva pillái, de én magam előtt láttam szépséges, tengerkék szemét! Azt a kristályt, ami mindig ragyogott, ha rám nézett! Mióta pislákolt már benne a fény, hogy én mégsem értettem a szavát? Mennyi elvesztegetett idő, amit egymás mellett, de mégis egymás nélkül töltöttünk? Csak néztem csendben az alakot, akit annyira szerettem! A gyomrom remegett. Reméltem, hogy az érzés soha nem múlik el! Érte akartam reszketni, amíg csak élek! Vele élni! Lehet, hogy korainak hangzik, de én hiszek benne, hogy nekünk sikerülni fog! Egy napon együtt fogunk élni! Minden reggel bámulhatom majd, puszival ébreszthetem, együtt reggelizhetünk munka előtt! Az érzés, ami bennem cikázott, olyan erővel kavart meg mindent bennem, hogy a bögre reszketni kezdett a kezemben. Van ennyi boldogság? Vajon én meg tudom adni ugyanezt az érzést az angyalomnak? Akarom, hogy szárnyaljon! Vele akarok repülni, boldoggá akarom tenni! Azt szeretném, hogy ő és én soha ne térjünk le a közös útról! Most még minden törékeny. A nagyobb viharok még ezután következnek, de én bízom benne, hogy mi ezt is túléljük, kéz a kézben, szeretetben!

– Csak ott állsz és bámulsz, vagy ide is jössz? – motyogta álmosan.

Elmosolyodtam. Imádom a karcos hangját, amit reggel produkál, mikor még félig alszik.

– Imádlak bámulni! – feleltem csendben.

– Én is! – nyitotta ki szép szemét.

Rám irányította sugarait. Úgy éreztem, hogy ennél szebb már nem is lehet egy reggel! Ellöktem magam a szekrénytől. A bögrét letettem az éjjeliszekrényre, majd bemásztam az ágyba az édesem mellé. Ő azonnal átölelt, jóleső morgással bújt hozzám.