Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hatvannyolcadik dobbanás 18+

Éreztétek már magatokat bezárva a napok pokoli monotonitásába? Figyeltétek már a környezeteteket úgy, mintha egy buborékon át tennétek? Vált már számotokra szürkévé, ami színes? Éreztétek már az édeset keserűnek? Volt már, hogy csak voltatok, de nem tudtátok hol, miért, van-e, merre tovább? Én azt hiszem, igen! A napok csörgedeznek szépen, lassan. Mindenki szalad, éli az életét. Néha úgy érzem, csak én vagyok beragadva valami mocsárba. Nem enged. Visszaránt.

Minden reggel úgy kelek, hogy ez a nap az utolsó, amit szívem, szorongató vágyakozásával töltök. Mihelyt azonban eljön az este, nem bírom megtenni! Nem bírom elengedni! Ott van velem mindig, akkor is, ha nem! Kitölti a gondolataimat, a szívemet, ami naphosszat érte sóvárog! Mosolyog, vidáman magyaráz. Mindig keres, mindig beszél. Édes hangja teljesen mindegy milyen nyelven éri fülemet, mélységekig hatol! Úgy érzem, hogy ebből az egészből nincs kiút!

Virágzik. Lassacskán szirmokat bont. Lelke gyógyul, és vele együtt az enyém haldoklik. Mindennél jobban szeretném, ha ép lenne, de néha mégis eszembe ötlik: mi lenne, ha soha nem gyógyulna meg? Rossz vagyok, amiért így akarnám magamhoz láncolni?

Újra és újra lejátszódik bennem, ami a kórház után történt, és valami motoz bennem ezzel kapcsolatban! Lehet, hogy csak én képzelem, mert kezdek bekattanni, de mintha valamit várt volna! Kék tekintete engem figyelt, és úgy éreztem, meg kell tennem! Ha nincs a nővérem, elmondtam volna neki, hogy sajgó szívem nem bírja tovább, hogy sajnálom, amiért így érzek iránta! Nem kellene, de nem bírok másképp nézni rá... de nem tettem meg! Azóta sem volt rá lehetőségem. A józan eszem visszatartott. Felhúzott egy határt, amit nem léptem át. Lehet, jobb így...vagy már nem tudom! Annyiból talán jobb, hogy kaptam még időt, amit vele tölthetek! Átölelhetem, nézhetem a mosolyát, csillogó szemét! Azonban, ha mélyen, magamba nézek, ez lassú haldoklás már! Megadhattam volna a kegyelemdöfést, de csak nyújtom a véghez vezető utat, mint kisgyerek a gyurmát! Formálja, formálja, húzza, hogy kukac legyen belőle, majd egyszer csak elszakad. Ha ez megtörténik, az lesz érzéseim temetési napja!

Nagy levegőt vettem, és hátradőltem. Hátam a hűvös falhoz ért. Egy lépcső alatt ültem, a lehető legtávolabb az osztálytermemtől. Erőt kellett gyűjtenem a folytatáshoz! Néha elbújok, csak mert kell, de végül a szívem visszahúz a mosolygós angyalomhoz. Mazochista vagyok? Meglehet, de látnom kell, éreznem illatát, végignézni, ahogy a szivárvány életre kel!

– Menekülsz? – kérdezte egy halk hang.

Felnéztem. Ren kukucskált be a lépcső alá. Sápadt volt, de élt. Minden nap küzdött, kitartott. Vajon valaha is legyőzi a hiányérzetét? El lehet egyáltalán felejteni a szíved dobbanásait? Mi van, ha így maradtam? Mi lesz, ha soha többet, senkit nem fogok tudni beengedni oda? Reszketek, ha arra gondolok, megismétlem, amit Ayatoval tettem! Nem, azt senki nem érdemli! Akkor inkább sorvadozzak egyedül több évnyi vágyakozás súlya alatt!

– Nem, csak...

Nem folytattam, hisz nem tudtam mit mondani. Az igazságot formálta meg hangokból.

– Néha jó a csend. – ült le velem szemben. – Néha viszont jó, ha egy fül meghallgat. – mosolygott rám.

Barna szeme éppen csak pislákolt. Az élet lángja már csak halványan remegett benne. Félő volt, hogy egy erősebb fuvallat kioltja azt. Akkor nem lesz más, mint egy lelketlen robot, aki teszi, amit mondanak. Nem szeretném, hogy ez történjen, mert nem érdemli meg!

– Sok minden történt mostanában! Azt hiszem, nehéz feldolgoznom. – magyaráztam csendesen. – Néha úgy érzem, hogy kívülről figyelem a történéseket.