Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hetvenedik dobbanás

Mindig szerettem a fotókat, mert emlékek, régen látott, elvesztett emberekről. Kisebb koromban sokat nézegettem a mieinket. Anyunak volt egy albuma, aminek az elejére apukám első szerelmes levele volt beragasztva.  Ha az ember ránéz apura, a több, mint két méterére, a fájdalom által vésett ráncaira, nem biztos, hogy feltételezi róla, hogy a szavak keze alatt életre kelnek. Látod, amit leírt, érzed, ami akkor tombolt benne. Színesre festett egy életet, néhány ceruzavonással.

Rengeteg képet gyűjtött vele anyu. Randevúkról, kirándulásokról. Esküvői képük, ami vállalható lett, az az egy, amit az albumba ragasztottak. Még most is végigborzongok, ha eszembe jut hogyan néztek egymásra. Anyun egy egyszerű, fehér, rövid nyári ruha volt, apun a szalagavatós öltönye, aminek a nadrágja picit rövid volt, de a fotón nem látszott és egyébként sem számított. Ahogy az olcsó aranykarikák sem, amit a bolhapiacon szereztek be. A lényeg a tekintetükben volt, ahogy egymásra néztek, egymás kezét fogták szerelmesen. Szerettem volna egy napon így érezni, elveszni egy másik ember tekintetében. Olvasni benne, hallani a ki nem mondott gondolatait. Kommunikálni beszéd nélkül. Érezni érintésből. Azonban az élet nem úgy adott nekem szerelmet, mint vártam volna. Most már tudom, hogy semmi fura nincs ebben, én így lettem én, bár az élet finomabban is adagolhatta volna ezt az érzést. Dobhatott volna elém egy aranyos, lehetőleg nem hetero fiút. Helyette kétszer is a barátaimba gabalyodtam bele. Levi iránt az érzéseim gyerekesek voltak, ami most tombol bennem az más. A reszketés, mi végigfut rajtam minden érintésénél olyan, mint egy gyufa. Lángra gyújt bennem mindent. A hangja után vágyódok, este csak azért hívom fel, hogy az ő hangja legyen az utolsó, amit aznap hallok. Tudom, hogy nincs remény, mégis minden reggel egy új nap kezdődik el. Minden reggel elmondom, hogy csak még ezt a napot neki adom. Aztán jön a mosolyával, édes szavaival és tudom, hogy az a holnap soha nem jön el.

Sóhajtva fordultam vissza a laptopomhoz, amin rengeteg fotót kellett átnéznem. A fülemben a One ok rock számai szóltak. Hogy miért? Mert a gyönyörű angyalomra emlékeztet. Ő adott néhány linket. Csillogó szemmel mutatta meg a kedvenceit.
Lassan kattintgattam a képek között, miközben mosolyogtam. Láttam a madárkámat egy szál kötött sapkában aludni egy pokrócon, édes arcocskája alá igazított kézzel. Megnézhettem az első fotót, ahol tengerkék szemével néz körül a világban. Kuncoghattam a rózsaszín pulcsin, a kismotoron, amivel nekihajtott a padkának, így a virágok közül nézett a fényképezőgépbe lebiggyedt szájjal. A durcás arcát az első, óvodai napon, majd idétlen jelmezekbe bújtatva. Az elsős fotón konokul zárva tartotta száját. Reiko-san azt mesélte, mikor a cd-t együtt néztük, hogy épp fogatlan volt, de ki nem azokon a képeken?  Kirándulások, szülinapok, állatkert, megannyi emlék. A Balaton, Veszprém, Székesfehérvár és még Debrecen is. Láthattam az apukáját, kiben a japán és a magyar vér keveredett. Ugyanaz a tengerkék szem nézett rám, amivel az édesem babonázott meg. Láttam a képeken anyukáját újra férjhez menni, láttam a boldog mosolyát, mikor egymás ujjára húzták nevelőapukájával a gyűrűt. Morcos, csalódott arcát a reptéren, majd az első képeket, amin a többiekkel van. Kaptam fotót tőlük is, így még inkább ráláthattam hol édes, hol keserű emlékeire. Több, száz kép, tizennyolc év. Egy mese egy fiúról, akitől nem egy fontos dolgot vettek el. Szívem megdobbant az újabb és újabb fotó láttán. Mindegy volt, hogy éles vagy homályosabb, mert a lényeg, az édes angyalkám volt rajtuk.

A borító már készen volt, az oldalak tervei is, már csak a fotókat kellett beválogatni. A nyomdában Amagawa-san azt mondta, hogy segít bekötni. Ő van legrégebben a kézi részlegen és nagyon szépen dolgozik. Szeretnék tőle tanulni, amit ő mosolyogva fogadott.

A gondolataimból egy érintés rángatott ki. Fel is nyikkantam, bár nem hallottam a zenétől a fülemben. Ijedten, zakatoló szívvel fordultam meg. A vér megfagyott bennem, mikor megláttam Zsu arcát. Rémült volt, tanácstalan. Lekaptam a fejemről a fülest.