Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Harminchetedik dobbanás

– Azért ezt nem feltételeztem volna apukádról! – húzta fel az orrát a telefonom kijelzőjén Levi. Elmeséltem neki, hogy mi történt. Az első sokk miatt meg sem bírt szólalni.

– Valahol én is reménykedtem abban, hogy nem így lesz. – vallottam be, miközben az arcomról vakartam le a szőrt.

Barátom már meg se rezzent azon, hogy ilyesmit csinálok beszélgetés közben. Szombat van. A péntekem igen hallgatagon telt. Masaru is visszafogta magát, apu meg... biztos, ami biztos, ki sem jött a szobájából, csak akkor, mikor én már bementem a sajátomba. Nem mondom, hogy nem fájt, de igyekeztem nem erre gondolni mindig. Várok. Türelmes leszek. Bármilyen nehéz is lesz, de elfogadom a döntését. Nem lesz ugyanolyan semmi, de legalább a nővérem, a barátaim mellettem állnak.

– Ismerem apukádat. Imád titeket, és talán ezért... – elharapta a mondatot.

Habos állal ránéztem. A telefonomat, a tükör elé támasztottam.

– Csalódott? – kérdeztem csendesen.

– Igen. – válaszolta halkan. – Másképp képzelte el ezt az egészet, de biztos vagyok benne, hogy majd helyre jön minden! A nővéredet ismerve, egy fél focicsapatra számíthat! – nevette.

– Igen, de egyik sem lesz Zsittnyánszky! – sóhajtottam.

– Nagy ügy! – vonta meg a vállát Levi. – Szerintem átok ez a név, nem kell hozzá ragaszkodni! Na, amikor megyek, megnézem hány japán barátod tudja kiejteni a kerti törpén kívül!

– Erdélyi Levente! – szóltam rá erélyesen.

– Oké, bocsánat, akkor... Neki most melyik a keresztneve? – gondolkodott el.

– Ugyanúgy használják a japánok, mint mi. Furasawa Hinata, tehát a Hinata. – magyaráztam el ki tudja hányadszor, de barátomnak egyik fülén be, a másikon ki. – Neki sem elsőre ment, nyugi!

– Szerintem nincs ember, akinek ez elsőre sikerült! Néha eszembe jut, te az oviban hogy a viharban tudtál bemutatkozni? – gondolkodott.

– Négy évesen kezdtem beszélni! Előtte az egyetlen szó, amit ismertem, a nem volt. Állítólag akkor kerek egész mondatokban, azonnal és csuklás nélkül beszéltem, kiejtve a nevemet. – meséltem, bár a szívem elfacsarodott, mert ezt is apu mesélte.

– Pff, ma meg már három nyelven beszélsz folyékonyan. – grimaszolt. – Behoztad a lemaradást! – állapította meg. – Na, de mi is a terv mára? – lépett át a nyelvi készségeim dicséretén.

– Találkozok Ayatoval. – feleltem.

– Randi?

– Aham. – hümmögtem.

– Fura sorrended van! – jegyezte meg halkan. – Előbb japán mókusokat nézegetsz, és csak utána mész randira! – fogalmazta meg az erdei kalandomat meglehetősen finoman.

– Ha szigorúan vesszük, akkor a kávéházi beszélgetések is randik voltak. – védtem meg magamat. – Egyébként meg mikor lettél te ennyire erkölcscsősz? – néztem rá felvont szemöldökkel. – Semmi olyan nem történt, ami nem közös megegyezés volt!

– Azt hiszem, tényleg elpuhultam. – sóhajtotta. – Néha eszembe jut, hogy ugyanazzal a lánnyal járok lassan három éve és...

– Állj! – szakítottam félbe erélyesen. – Ne most kezdd el, hogy nem éltél! Mennyivel lett volna jobb a fél iskolát megdugni? Lehet, hogy nincsenek történeteid, de van valamid, amire – beleértve engem is – mindenki vágyik! Nehogy azt hidd, hogy Feriék nem irigyek! Nagy a szájuk és pont! Szarul esik nekik, hogy Juti meg te ennyire jók vagytok együtt, ezért próbálnak néha orrba fricskázni egyéjszakásokkal! Okos, szép és végtelenül türelmes barátnőd van! Fejtetőtől lábujjhegyig bele vagy esve, ne akarj egyéjszakásokat helyette! – kértem.