Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Negyvenegyedik dobbanás

A legnehezebb dolog várni a világon! Türelmesen, egy szó nélkül, hogy megtörténjen az, amit szeretnénk! Vannak dolgok, amelyek soha nem fognak, azokat el kell engedni, bármilyen nehéz is! Én is próbáltam tovalökdösni az érzéseimet, de rá kellett jönnöm, hogy igen-igen nehéz! Elég egy szó, egy szemvillanás, és ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. Van egyáltalán kiút ebből az egészből? Vagy mindig vissza fog rántani az útról, amin elindultam? Egyszerűen nem bírom azt mondani, hogy nem megyek! Ha csörög a telefonom, muszáj felvennem! Ha megpittyen, azonnal nyúlok a készülékért! Úgy érzem, hogy rab vagyok egy olyan szituációban, amire ráhatásom nincs!

Vannak szép pillanataim, amikor úgy érzem, hogy képes vagyok lépni. Amikor érzem magam mellett Ayato meleg testét, leheletét a nyakamon, ujjait az ujjaimba fűzve, akkor úgy érzem, hogy van jövőnk! Imádok vele lenni, mert olyankor minden könnyebbnek tűnik! Ő olyan, akit a józan eszem választana, de mikor az agyunk ellent mond a szívünknek, túl jó dolog nem sülhet ki belőle! Hiszem, hogy mi jó csapatot alkotunk mind az életben, mind az ágyban! Nincs mit gondolkodni azon, hogy akárhányszor zárt ajtók mögött tudjuk magunkat, engedünk a vágyainknak, és szeretkezünk hosszan és mélyen!

A szívem már kevésbé zakatol. Az óra sem vádol már olyan keményen, de a lelkem nem tiszta, és ez zavar! Mással vagyok, és másra vágyok, ami fáj! Ha belegebedek sem bírok túllépni az érzéseimen! Mindig azt mondom, hogy majd holnap, hogy még csak ez az egy ölelés, de soha nincs holnap! Bármikor kér rá, megteszem, mert ő így tud gyógyulni, miközben én belülről, szépen, lassan elsorvadok! Néha elgondolkodom azon, hogy mire ő az út végére ér, mi lesz belőlem? Mi történik velem belülről? Mi van, ha minden elromlik, és bezárva maradok egy képtelen érzéshalomban? Nem akarok erre esélyt adni, ezért kell az életemet tovább élnem! Nincs szépítés, csak a valóság! Bármit is dobog a szívem, nekünk nincs együtt jövőnk! El kell hát hallgattatnom a szívemet, és bármilyen nehéz is, rá kell erőltetnem valami mást... valaki mást!

Megpittyent a telefonom.

Hosokaya Ayato:

Végeztem. Nincs kedved átjönni?

Írta, mire elmosolyodtam. A múlt hetünk kaotikus volt. A mai nappal megkezdődött a nyári szünet. Nem találkoztunk péntek óta, és mi tagadás, hiányzik is. Nem csak fizikailag, hanem a társasága is. Akárhogyan is érzek, jó vele lenni!

Én:

Nem tudok (szomorú fej). Hinatával maradok délután.

Barátom mára kapott időpontot a pszichológushoz. Nem mondta, hogy szeretné, itt várjak rá, de a tekintete mindent elmondott. Némán is megértem, és ez az, ami hiányzik Ayatonál. A szülei elutaztak. A két kislánynak nem mondhatták, hogy nem mehetnek a nagyihoz, így megkért rá Reiko-san, hogy vigyázzak Hinatára. Bármit megtennék azért a fiúért, csak enyhüljön a fájdalma!

Hosokaya Ayato:

Igen, rémlik, hogy mondtad, és biztos jó okod van rá, hogy vele maradj, de azért próbálkozni szabad. (mosolygós fej).

Tartozok neki egy magyarázattal majd, de még nem tartunk ott. Egyelőre még én sem tudom, hogy mi fog történni.

A telefonom újra rezzent, de ezúttal a barátaimmal létrehozott chat villant fel.

Kosuke:

Van már valami?

Jött az érdeklődő kérdés Kosukétól. Mikor Hinata elmesélte, mi történt, ő szégyellte magát a legjobban az évek óta tartó hülye viccekért. Hinata mosolyogva, békésen mondta neki, hogy nincs semmi baj. Ő akarta így. Ha szándékában állt volna elmondani, megteszi, és a bugyuta vicceket is fél pillanat alatt lezárja, ha akarja. De nem akarta. Segített ez is túlélni.