Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Tizenhetedik dobbanás

Határozott léptekkel haladtam a barnára festett kerítés felé. Kellemes, őszi nap volt. A Nap még melegített, de a falevelek lassan hullottak alá a földre. Elkezdtek sárgulni, némelyiknek a széle már rozsdaszínben pompázott. Befordultam az ajtón, ahol szembe találtam magam egy sárga épülettel. Elmosolyodtam, hisz már „nagy" lettem. Elkanyarodtam jobbra, ahol felsősként kezdtem meg a tanulmányaimat azon a napon. Messziről integettek a barátaim, akiknek többségével már oviba is együtt jártam. Vigyorogva mentem oda hozzájuk. Egymás szavába vágva beszéltünk, amikor megláttam egy aprócska alakot nem messze tőlünk, a falnak dőlve. Szürke tekintete rémült volt, ahogy körbe nézett. Mikor szeme találkozott az enyémmel, szinte láttam, hogy megremeg. Nem tudom miért, de felé léptem.

– Szia! – köszöntem vidáman.

– Szia! – suttogta a cipőjének.

– Zsittnyánszky Zsombornak hívnak.

– Jesszus! – nyikkant meg, miközben rám kapta a tekintetét.

Nem haragudtam, már megszoktam az évek alatt.

– Mármint... ne haragudj! – dadogta a kicsit szeplős fiú, aki a vállamig alig ért. – Csak...

– Tudom, ijesztő a nevem. – kacagtam fel. – Hányadikos vagy?

– Öt. – felelte megint halkan.

– B-s? – kérdeztem vissza, mire bólintott.

Örömködve fogtam meg a csuklóját, és húztam oda a barátaimhoz.

– Sziasztok! – cincogta.

Mindenki mosolyogva üdvözölte az új osztálytársunkat. Mindenki őt nézte, várták a folytatást.

– Ne haragudj! – nevettem fel. – Leragadtunk az én nevemnél...

– Azt nem csodáljuk! – röhögött fel Feri.

– Ööö... engem... Erdélyi Leventének hívnak...

***

Hirtelen pattantak fel a szemeim, még bele is könnyeztem a dologba. Mostanában nem aludtam jól, és a szemem folyamatosan szúrt. Sóhajtva dörgöltem meg, miközben fejemben visszhangzott az álmom. Ez az első napunkon volt. Az első találkozásunk, ami után jó barátok lettünk. Lehet, hogy csak azért szegődött mellém, mert félt. Az indoka teljesen mindegy már. Átverekedtük magunkat ezer dolgon. Sokat nevettünk, hülyéskedtünk, és néha megesett, hogy sírtunk. Sok-sok év eltelt. Még mindig élénken él bennem, ahogy kergetőzünk, dobáljuk egymást makkal, hógolyóval. Emlékszem, mikor a játszótéren, sötétedés után ültem mellette a mászókán, mert élete első szerelme kikosarazta. Eltépte a szerelmes levelét. Azt hittem, hogy a lelkét is kitépték azzal együtt.

Nem hagyhatom ennyiben a dolgokat, egyszerűen muszáj lépnünk valamerre! Ez a parkolópálya valahogy nem esik jól. Valamelyik irányba moccanni kell! Nem mondom, hogy könnyű lenne neki búcsút intenem, de megtenném, ha arra kérne.

Sóhajtva emeltem fel a telefonomat, és varázsoltam rá netet. Levi tiltva volt, de láttam, hogy Hinata még fenn van. Fókuszáltam a telefonra, ami szerint hajnali két óra van.

Én:

Szia! Ébren vagy?

Azonnal jött a reakció.

Hinata:

Igen, de te már nem szoktál ilyenkor. Valami baj van?

Imádom, hogy ennyire aggódik értem.