Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Kilencedik dobbanás

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el. Talán csak percek, de lehet, hogy órák. Elvesztem az öklendezés és sírás mélységes bugyraiban. Az undor, ami rám tört, nem akart egykönnyen csillapodni. Egy idő után már nem volt, ami kijöjjön, és az egyedüli dolog, ami a téboly küszöbén megtartott, két kicsi kéz volt, és a halk szavak, ahogy azt mantrázzák, hogy nincs semmi baj. Hinni akartam neki! Vágytam arra, hogy igaza legyen! Akkor és ott minden kilátástalannak tűnt.

Mikor már nem öklendeztem, két határozott kéz egy másik fához irányított, és segített leülni a tövébe. Hátravetettem a fejemet, és lehunytam a szememet. Nem akartam még kinyitni őket, nem akartam a csúnya valósággal szembenézni. Még odázni akartam a pillanatot, mikor színt kell vallanom és talán elviselnem, hogy magamra hagy kínjaimban. Várni, hogy majd a fejemhez vágja, mit képzeltem, mikor együtt aludtam vele.

– Jól vagy? – érkezett a kérdés közvetlenül mellőlem.

Nagyon közel ült hozzám, a hűvös éjszakában éreztem a testének hőjét.

– Nem tudom. – krákogtam. – Nem kell itt maradnod! – suttogtam keserű éllel a hangomban.

A szívem már sejtette, hogy rájött a heves reakcióm okára.

– Veled akarok maradni. – suttogta.

A mondatra kinyitottam a szememet, és felé fordultam. Sötét volt, de a hold sápadt fényét visszatükrözték csillogó szemei. Kutakodtam bennük, ő hagyta, hogy turkáljak a lelkében, eszében sem volt megállítani. Nem láttam undort, csalódottságot a szemében. Csak végtelen bizalmat és szeretetet. Ahogy rám nézett, arra nem számítottam. Már elképzeltem, hogy rám fogja csapni az „ajtót", de nem tette. Csendben elfogadta a dolgot.

– De...

– Nincs de! – vágott közbe. – El bírom képzelni, milyen butaságok járnak a fejedben, de ne tedd ezt magaddal! Ne bántsd magad! Csak fogadd el az egészet úgy, ahogy van! Gondolom, nem új keletű ez.

Halványan megráztam a fejemet.

– Biztosíthatlak róla, hogy engem nem zavar, és szívesen meghallgatlak, de ne nyeld le a fájdalmadat, a tanácstalanságodat! Hidd el, én tudom, milyen megküzdeni saját magaddal.

A hangja rekedt volt, de határozott. A szívem elfacsarodott, mikor a rettegő kisfiúra gondoltam, aki élete legnehezebb óráiban egyedül maradt, majd soha véget nem érő rémálomba csöppent. Nem volt, aki segítsen neki. Istenem, miért nem lehettem mellette, ahogy most ő én mellettem? Miért kellett egyedül végigcsinálnia? Olyan hevesen dübörgött a szívem, hogy majdnem átszaggatta a mellkasomat. Ha lenne rá mód, visszautaznék az időben, és vigasztalnám a gyermekkorát elvesztő kisfiút. Hozzá képest az én dolgom „gyerekjátéknak" látszik, hisz csak a nyilvánvalót kell végképp elfogadnom, azt, amit évekig egyszerűen kizártam a gondolataimból. Tudtam, hogy egy napon be kell majd ismernem, csak a körülmények voltak kissé hányinger-keltők.

– Akarsz róla beszélni? – érdeklődött kedvesen.

– Itt és most nem, – válaszoltam egy kicsit megkönnyebbülten –, de ígérem, hogy fogunk!

– El is várom, de most muszáj visszamennünk! – sóhajtja.

Neki is annyi kedve van hozzá, mint nekem.

– Már biztosan keresnek.

Hallottam, amint felállt mellőlem, majd megállt fölöttem. Mosolygott rám kedvesen, miközben kezét nyújtotta.

– Nem hagylak egyedül, rendben?

– Nem akarom elrontani az estédet! – nézek fel rá.

– Legalább nem cipelek senkit ágyba. – kuncogott fel. – Nem biztos, hogy ez most jó lenne.