Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Ötvenharmadik dobbanás

Szerettem mindig az őszt. Gyerekkoromban elmentem Zsuval és apával színes leveleket és gesztenyét gyűjteni. A levelekből gyönyörű képeket ragasztottunk, a barnás golyókból pedig figurákat készítettünk úgy, hogy fogvájóval egymáshoz rögzítettük őket. Egész télen a szobámban álltak, és mosolyogva néztem őket, mert azokkal készítettem, akiket szerettem. Apu mindig kitalált valami mókás dolgot, hogy ne a tévé legyen az alapértelmezett dolog iskola után vagy szünidőben. Emlékszem még a narancsos forró csokira! Minden hideg, őszi estén azt ittuk, amíg ő főzött, mi pedig elpakoltunk a nővéremmel, majd megterítettünk. Akkor még nem tudhattam, hogy mit hoz a holnap! Hová dob el az élet, mit farag ki belőlem, és milyen szakadékot hasít köztem és apa között! Mostanában mintha kicsit a feszültség alábbhagyott volna. Néha még mosolyogni is láttam. Pár napja azt is megkérdezte, hogy milyen napom volt. Először megszólalni sem tudtam, de végül nagyjából elmeséltem az állatkertben tett látogatásomat, ami ő csak egy biccentéssel fogadott. Néha, ha ránézek, látok reális esélyt, hogy a fal köztünk egyszer leomlik, és nem úgy nézek rá, mintha ő a tévében élne, én meg azon keresztül bámulnám az életét.

Később, mikor idősebb lettem, azért kezdtem el kedvelni az őszt, mert megjöttek a szürke felhők. Akárhányszor az égre néztem, egy szürke szempárt láttam. Volt olyan, hogy vastag pulóverben felfeküdtem a játszótéren álló pingpongasztalra, és az eget néztem. Az acélszínű gomolyagok csak úgy hömpölyögtek felettem, miközben ajkaimat apró, fehér felhőcskék hagyták el. Nem érdekelt, hogy hideg volt, csak azt számított, hogy bámulhattam a szürkeséget! Az eget lehetett, amennyit csak akartam! Láttam benne a nevető szempárt! A huncutul megcsillanó barnálló fonalakat benne! Ha örült, az egész teste beleremegett, még a szeme is. Mindig azon voltam, hogy nevessen, boldog legyen! A gondtalan hangjait szerettem hallgatni egész nap, majd kifeküdni az őszi hűvösségbe, és a hanghoz párosítani az ezüstös fellegeket. Tavaly még sokat ültem az udvaron, mikor beköszöntött az ősz. A fák hullajtották leveleiket, az égen lassacskán állandósultak a hamuszín pamacsok. Egész porcikámmal látni vágytam, meg akartam ölelni! A szívem olyan vadul dübörgött, hogy azt hittem, kiugrik a mellkasomon! Akárhányszor az eget néztem, a keserűség áramlott szét a testemben, mint egy lassan ölő méreg. Azt hittem, hogy belehalok, míg egy napon... nos egy napon elvonult a szürkeség, és jött valami más!

Soha nem láttam a tengert. Habjai nem nyaldosták a lábamat, de a sors mégis úgy hozta, hogy a színét az életembe csempészte. Először nem hittem a szememnek, hogy ilyen van! Egy ennyire különleges szín belopakodott a sok egyhangú ember közé, de élt, és lélegzett. Beszélt hozzám, ráadásul az édes anyanyelvemen. Ez több volt, mint amire vágytam! Nem sejtettem még, hogy a tenger magához hív! Hogy beülök egy csónakba, és a végtelennek tűnő csillogásban hajózok reménytelenül. Az ősz már jöhet, nem tud többé újat, vagy szebbet mutatni, mert a szerelmem a tenger lett, még akkor is, ha éppen háborog.

Az ablak felé fordultam, és kinéztem a szürkébe öltözött világba. Már nem dobogott hevesen a szívem. Az ég elsötétedett, esőt ígért. Nyoma sem volt a napfénynek, hiába volt még csak szeptember első napja. Sötétebb árny kúszott a városra, úgy nézett ki, hogy a felhők csatornái azonnal megnyílnak, hogy cseppjeikkel áztathassák a nyáron felmelegedett világot. Sokáig azonban nem nézhettem a várost, mert az osztályterembe elkezdtek beszállingózni az emberek. Mindenki vidáman üdvözölt, és lelkesen faggattak arról, hogy milyen volt a nyaram, és én meséltem, majd hallgattam. Jó volt újra köztük lenni!

Az elmúlt két hetem egyszerre volt furcsa, magányos, és mégis társas. Voltak pillanatok, mikor jól éreztem magam. Mikor nevettünk Ayatoval, és egymást kergettük a lakásban. Boldogan bújtam hozzá, és ő mindig nevetve ölelt. Azonban mégis voltak másodpercek, kósza szemvillanások, remegő érintések, amelyeket nem értettem. Azt éreztem néha, hogy valahol máshol jár, és csak úgy tud visszatérni, ha belém kapaszkodik. Hanyagoltam mindent, amennyire csak lehetett, beleértve a barátaimat is. Nem haragudtak. Egyik sem. Hinata sem. Csak mosolygott, és elküldött, hogy érezzem jól magam. Próbáltam nem rá gondolni, de ez nem mindig ment. Hogyan lehetne egy ennyire szép angyalt teljesen száműzni a fejedből? Egy olyat, aki örül, ha lát. Felragyog a szeme, mikor kinyitja neked az ajtót, de elvan egyedül is?