Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hatvanhetedik dobbanás

Nem volt bajom soha az iskolával, azon kívül, hogy fel kellett kelni hozzá. Mióta Japánban járok iskolába, az otthoni nulladik órát gyerekkínzásnak minősítettem. Az, hogy kelj fel hatkor, és vánszorogj be háromnegyed nyolcra, már nem embernek való! De hogy vannak olyan elvetemült helyek, ahol héttől élvezhetsz egy nulladik órát, az már próbára teszi a diákok idegrendszerét.
Itt egy jó órával később kezdődik az oktatás. Rendben, tovább is vagyunk benn, de nem ezzel volt a problémám otthon sem, hanem a keléssel.
Most is itt állok a konyhában. Egyenruhában és nagyon morcosan iszom a tejeskávémat. Alig bírtam aludni. Csak vergődtem. Háborgott a belsőm, mint egy haragos, vihartól terhes tenger. Szabadulni szerettem volna a szívemet kínzó dobolástól, de képtelen voltam rá. Hogyan lehetne megszabadulni attól, ami a csontjaidba ette magát? Mindenhol érzem. Minden rezdülésemben rá gondolok! Reggelente, mikor meglátom mosolygós arcát ajtónkban a Nap is felvidul! A lelkem zokogva figyeli egész nap minden lépését, szavát. A kósza érintések, amelyeket egész nap kapok, egyszerre okoznak örömet és tépkedő fájdalmat! Akárhogyan próbálok kievickélni ebből, annál mélyebbre süllyedek!
Akár alszok, akár ébren vagyok, kísért gyöngyöző nevetése, illata, csiklandozó tincsei. Ha vele lehetek, úgy érzem boldog vagyok, még ha belül reszketek is, mint a kocsonya. Mikor elmegy, némaság telepszik rám. Fájdalmas, tompa lüktetés. Ami szép volt a napban, azt nem látom többet! A színes világ elszürkül körülöttem, mert a kéz, ami színesre festette, már nincs mellettem!
Élek, mert élnem kell! Mozgok, mert az agyam utasít! Beszélek, mert kérdeznek, de minden olyan üres, semmilyen, mikor a napom véget ér vele! Tudom, hogy van holnap, de az éjszaka a ma és a következő nap között feszül! Mikor elnémul a ház, az én belsőm felébred, és újra járja a fájdalmas utat. Keresem a jelet, a pici reménysugarat. Várom minden nap, hogy elmúljon a mellkasom bal oldalában a fájdalom! Felkelek reggelente, mint főnix a hamvaiból, hátha ez a nap is más lesz! Soha nem lesz más, de egy szerelemtől lüktető szív mindig vár, mindig remél!
– Zsombor! – jött a kétségbeesett kiáltás a lépcső felől.

Ledobtam a bögrét a pultra, és szaladni kezdtem. Feltrappoltam. Egy elfehéredett arcú Mitsuko várt a lépcső tetején. Kapaszkodva ült a korlát mellett. Kezét hasára szorítva meggörnyedt, tekintetében rémület ült, ahogy felnézett rám. Ijedten guggoltam le hozzá.
– Fáj valahol? – kérdeztem idegesen.

Nem akartam megijeszteni még jobban. Megrázta a fejét.
– Apukád nem veszi fel! – suttogta a sírás határán.

Máskor oly kellemesen vibráló, barna tekintete félelemtől ordított.
– Mondd el! Találunk megoldást! – kértem.

Letegeztem. A jelenlegi helyzet megengedte ezt most nekem. Próbáltam magabiztos lenni, de belül remegtem. Egy várandós nő, ha kétségbeesik az soha nem jó!

– Nem kérhetem tőled! – gördült ki egy könnycsepp a szeméből.

Lehajtotta a fejét, hogy ne lássam. De ennél én is makacsabb vagyok! Apu szereti, a húgomat hordja a szíve alatt!
– Mitsuko! – szólaltam meg halkan, mire felnézett rám.

Sírt. Ijesztő volt, de most el kellett zárnom a rettegést magamban!

– Már egy család vagyunk! – kezdtem csendesen. – Van mit tanulnunk, de... de ... ami neked nem jó, az egyikünknek sem! Azt szeretném, hogy a nővérem légy! – magyaráztam erőltetett nyugalommal, miközben belül majd szétvetett az ideg.

Ő nézett rám. Ijesztő volt látni, hogy mindig vidám tekintete, amivel apura néz, most sötét, mint egy kút!
– Vérzek! – suttogta, de értettem.

Tisztábban, mint egy tomboló vihart a fejem fölött, egy elordibált versenyeredményt! A szívem kihagyott egy ütemet, a légzésem bennszakadt, a gyomrom pedig ki szerette volna adni magából a kávét... Vérzik! - visszhangzott a fejemben! Felrémlett egy emlék: az alattunk lakó fiatal nőről...ő is...és... a baba... apuhoz szaladt...és a baba nem...a torkom elszorult. Nem lehet! Ez idősebb terhesség! Apu lelke meghalna kicsit megint!
– Nyugalom! – nyeltem egyet.