Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Kilencvenegyedik dobbanás

Csodát látni, néha nem is kell messzire menni! Fantasztikus a napfelkelte, a szivárvány, az őszi levél, a napsugarak csillogása a tó felszínén. Lehetnek bámulatba ejtőek a csillagok, a színek, egy város látképe, az óceán vagy a délibáb. Elrabolhatja tekintetedet a messzeség, a sötétség, a vibráló élet. Az, hogy mit érzel ennyire elképesztőnek, azon múlik, hogy mit rejt a szíved. Az enyém most nagyon dobog. Egy irányba, egy valamire koncentrál. Nem látok mást. Nem érzek mást. Imádom ezt az érzést, ahogy át és átszövi a testemet, mint pókháló az ablakkeretet. Egy megismételhetetlen, csodás ember lett az életem része! Ő az első gondolatom reggel, amikor felébredek! Gyorsan öltözködök, hogy tündöklő tekintetét minél előbb lássam! Nekem ő a csoda! A mosolya, a hangja, lelkének rezdülései. Nála szebb nincs is a mindennapok szürkeségében! Ő képes kifesteni, ami halovány, életet lehelni abba, ami hervadozik! Az életem része, az én varázslatom, ami szebbé és jobbá teszi a mindennapjaimat!

Azonban erre nem voltam készen. Nem szóltak, hogy a csoda lehet még szembetűnőbb, még ragyogóbb, még ellenállhatatlanabb, egészen addig, míg meg nem láttam őt a lépcsőnk tetejéről.

Ma van a nap: apu nagy napja. Újra hűséget esküszik, de az én szívem máshol jár. Szeretem őt, örülök neki, de abban a pillanatban, mikor megláttam a kedvesemet, hirtelen mintha megállt volna a Föld! Minden elnémult, és ebben a csöndben a szívem úgy kezdett verdesni, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről! Csak néztem őt, a torkom meg elszorult! Nem mertem elképzelni soha, hogy milyen a tradicionális, japán viseletben! Féltem, hogy a kép nem lesz valós! Attól rettegtem, hogy szépségét a képzeletem nem tudja visszaadni igazából! És ím, igazam volt! Az, amit agyam festett volna a gyönyörűségemről, távol állt volna az igazságtól! Nem tudtam volna olyan szépre festeni, amilyen valójában volt.

Álltam a lépcsőn, és figyeltem őt. Sosukéval beszélgetett. Sötétkék kimono volt rajta. Tökéletesen elsimítva minden irányból. A haori lágyan ölelte körbe testét, sejtelmessé tette, amitől a vérem pezsegni kezdett! Szerettem volna róla levenni! Lassan, aprólékosan, ahogy ő tette velem! Mosolygott. Édes pici kezével valamit mutatott. Úgy éreztem, nem bírok nyelni, még az ujjaim is beleremegtek, amelyekkel kapaszkodtam a lépcső fogódzójába. Annyira szép volt, hogy úgy éreztem, egy tapodtat sem tudok tenni! Bámulni vágytam őt! Féltem érinteni! Elkapott az érzés, hogy hogyan kaptam rá mégis jogot? Megengedte, hogy hozzáérjek! Megengedte, hogy úgy tapintsam őt, mint előttem még soha senki! Elsuttogta a vágyait, nekem adott mindent és most itt állva úgy érzem, méltatlan vagyok egy ekkora csodára! Miért engem választott? Miért nekem adta a ragyogását?

– Zsombor! Le is jössz, vagy csak bámulsz? – szólalt meg hirtelen Sosuke.

Nem fordultam felé, mert tudtam, hogy úgyis röhög. Engem a kék tekintet érdekelt, amit kedvesem rám emelt. Mosolygott. Kéksége ragyogott. Annyira csodás volt, hogy a lábam is reszketni kezdett. Nem szólt, csak megindult felém. A légzésem felgyorsult, az ér a fülemben dobogott. Szédülni kezdtem, ami lássuk be, a lépcső tetején nem a legnagyszerűbb dolog! Fellépdelt hozzám. Mielőtt elém ért volna, megéreztem az illatát. A bergamott megcsiklandozta orromat. Imádtam az aromáját! Mindig éreztem a párnámon, a ruhámon! Megállt előttem egy lépcsőfokkal, és végigjártatta a tekintetét rajtam.

– Továbbra sem tudsz öltözködni! – szólalt meg kissé rekedt hangon.

– Plusz egy indok, hogy hozzám érj! – feleltem halkan, mire rám emelte tekintetét.

A tündérkék csak úgy cikáztak a tenger felszínén! Ragyogásba vonták a csodás víztükröt!

– Szívesen teszem bármikor! – mosolygott szélesen, miközben felnyúlt, hogy eligazítsa az anyagot a vállamon, amit begyűrtem. – Egy szavadba kerül! Nincs az az indok, ami visszatarthatna tőle! Elmúltak azok az idők, mikor kilelt a hideg az ilyen helyzetektől! – magyarázta, miközben piciny kezét végigcsúsztatta a mellkasomon, egymásra simítva az anyagot.