Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Tizenegyedik dobbanás

– Zsombi, te jól vagy? – szegezte nekem a kérdést nővérem, amikor megjelentem a konyhában. A szemem szúrt, mint a fene, de már aludni sem bírtam, az ágy egyszerűen kilökött. Vagy a gondolat, hogy délután be akartam Levit avatni a dolgok azon részébe, ami rá vonatkozik? ... Ez inkább. Be voltam szarva, de nagyon!

– Aham, csak nem tudtam aludni. – dörmögtem.

Bár a szemem még be volt gyógyulva teljesen, alig láttam.

– A szemed megint, ugye? – kérdezte aggódva nővérem, mire csak bólintottam.

Ő sóhajtott egyet, majd hallottam, hogy zörög a hűtőben.

– Muszáj? – fintorogtam.

Utáltam, ha a szemem körül matattak, de pár napja begyulladt. Még magamnak is becsuktam, ha cseppenteni akartam bele. Nemhogy másnak! ... Bár pár napja Hinatának sikerült rávennie, hogy csak akkor pislogjak, mikor már beletalált a szemembe. Először jól megröhögtetett, és amikor nem számítottam rá, az ölébe rántott. Mire feleszméltem, már bele is ment. Ott feküdtem az ölében, és tágra nyílt szemekkel néztem a pimaszul csillogó kékségébe. Észre sem vettem, hogy mozdul, nem is tiltakoztam. Le sem kellett fognia igazából... kissé kényelmetlen volt a szituáció, de ő marha jól szórakozott rajta.

– Hívhatjuk Hinatát is! – kacsintott nővérem, aki az éktelen röhögés miatt jött fel, és szemtanúja volt, ahogy egy nyikkanás nélkül elviseltem, hogy a szemem körül matasson kicsi kezeivel.

– Feladom. – sóhajtottam.

Hátrafeszítettem a fejemet, nővérem mellkasának döntöttem. Nagyjából harmadszorra sikerült a szemembe cseppentenie, mert mindig elrántottam a fejemet.

– Megkérdezem már a titkot Hinatától. – nevetgélte. – Adok kávét, mielőtt leájulsz a székről, utána meséld el, hogy miért vagy ébren szombat reggel 8-kor.

– Oké. – bólintottam. – Apu?

– Dolgozni ment.

– Túl sokat dolgozik. – csúszott ki a számon, mire nővérem felém fordult, és méregetni kezdett.

– Szerintem is. – értett egyet. – Arra gondolsz, hogy...

– Szerintem van valakije. – bólintottam.

Egy ideje már motoszkált bennem ez. Felettébb jó hangulatú lett, sokszor kimarad túlórára hivatkozva. Hétvégén sincs itthon és láttam a múltkor, hogy új darabokat vett a ruhatárába, ami már kezdett nagypapakorba tipegni stílusa alapján.

– Végtére is, még nincs ötven. – mondta halkan Zsu.

Nem volt benne biztos, hogy kimondhatja hangosan. Laposan pislogott rám, hogy mit gondolok erről.

– Én örülnék neki. – mosolyodtam el végül.

Nővérem kérdőn nézett rám.

– Több mint tíz év telt már el. Mindig csak mi voltunk az elsők neki, megérdemli, hogy mellette legyen valaki.

– Igazad van. – bólintott ő is. – Itt az ideje, hogy élje az életét. Mi is azt tesszük. Megérdemli a szerelmet, ahogy mindenki.

Elkomorodtam. Az ő szeme azonnal villant egyet. Mindig is olvasott bennem, most is tudta, mi jár a fejemben.

– Neked nehezebb, de nem lehetetlen! – figyelmeztetett.

Inkább ráhagytam, és nem ellenkeztem. Visszafordult kávét főzni, én meg bámultam ki a fejemből. Nem mondom, hogy nem sajog kicsit a szívem apu miatt. Nincs jogom felülbírálni a döntését. Ha ő úgy érzi, készen áll rá, szeretné az életét esetleg mással leélni, állok elébe. Azonban, így akad még egy gondom. Ha tényleg komoly a dolog és esetleg úgy gondolja, hogy összecuccolnak, előle sem lehet elhallgatni az egészet. Nem akarok struccpolitikát folytatni. Nem is akarom titkolni. Ám egy fedél alatt élni olyannal, akinek problémája lehet a melegségemmel, nem épp szívderítő élmény... Na, de azt hiszem, ezt is be kell dobni abba a dobozba, amiben a jövő kérdéseit tartom. Ezeket csak akkor veszem elő, ha aktuálissá válnak.