Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Huszonhatodik dobbanás

Mindig azt hittem, hogy engem a pattogó labda hangja meg tud nyugtatni. Nem volt olyan az életemben, amit ne tudott volna tompítani az a hang, amit a világon a legjobban szerettem. Most mégis sikerült valaminek túlharsognia. Egy szívdobogásnak, amit még mindig érzek lüktetni a tenyerem bőrén. Ez a valami fájdalmasabb, mint bármi a világon! A bőröm alá ette magát, még álmomban is hallottam, és nem volt más vágyam, mint enyhíteni rajta. Van erre egyáltalán lehetőség? Ami ilyen csúnyán összetört, az valaha fog-e még épen működni? Egymást fogják érni a rossz és a csúf napok? Én vajon ezt kibírom lelkileg, vagy mindig ilyen fájdalmasan fogok én is dobolni, mikor ő fáj belül? Hogy bírta egyedül évekig? Miért rám zúdította ezt a kibírhatatlan fájdalmat? Ébren is, álmomban is csak a könnyeit látom, amelyek csak peregnek, és peregnek megállás nélkül! Nem tudom letörölni őket, annyian vannak! Szeretném, ha törött szíve összeforrna, szeretném, ha boldog lenne! Tudom, hogy ha valami eltörik az életben, meg lehet ugyan ragasztani, de a nyomok ottmaradnak. Ő annyira vágyik a szeretetre! Legszívesebben elbújna a világ elől azzal, aki védeni, óvni tudja ő! És én miért vágyom erre? Miért akarom olyan veszettül eldugni, hogy soha az életben senki ne nyúljon hozzá, ne mondhasson neki csúnya dolgokat? Miért akarom begyógyítani a vérző lelkét? Miért érzem a szívemet a torkomban, ha rá gondolok? Fáj, nagyon fáj, hogy szenved! Mindent megtennék, hogy csillapíthassam a gyötrődését, de tudom, hogy én képtelen vagyok rá és nem is lehet. Nincs hozzá hatalmam, és nincs jogom sem. Fura dolgok kergetik egymást az agyamban. Mi van, ha többet akarok? Mi van, ha én akarok a gyógyszer lenni a bajára? Őrültség, ugye? Kétszer egymás után ugyanabba a hibába beleesni, az az élet kegyetlen játéka lenne! Nem, ezt nem csinálhatom... nem tehetem vele, és magammal sem! Nem hajthatok végre erőszakot megint magamon, hogy élni tudjak! Élénken él még bennem a több évnyi keserűség, várakozás, hiábavaló reménykedés. Ezt csírájában el kell fojtanom! Már ha van mit.

Eléggé fogékonynak érzem magam a dolgokra. A nővérem bánatát is mindig megéreztem, átéltem. Még viszonylag kicsi voltam, mikor elment anyu. Apu iszonyúan szenvedett. Én már csak a kórházra emlékeztem anyuval. Fájt, hogy elment, de az jobban, hogy apu sajgott belül. Általában átvettem a hozzám közel állók fájdalmát, és éreztem én magam is, hogy beleremeg a lelkem. Mikor Ren reszketett a sírástól az ölemben, ugyanúgy fájt, de amit Hinata csinál velem, arra szavak már nincsenek! Túl mélyek a sebei, és túl mélyen hagytam a lelkemben turkálni! Így a gyötrődés, ami nap-nap után kíséri, érzem, hogy belém ivódott. Bárcsak véget vethetnék ennek...! Lehet, hogy ez a fura, megmagyarázhatatlan, fájdalmasan reszkető dolog is elmúlna, ami a gyomromban remeg most is. Ez már, teljesen más, mint amit Levi iránt éreztem. Ott szó szerint verdestek a pillangók a gyomromban, mint ahogy a nyálas regényekben szokták írni. Most inkább fájón lüktet, olyan, mintha szorítanák! Mintha ki akarna ugrani a helyéről! Mikor annak idején Levire néztem, a szívem verdesett, néha édesen, néha sajgón. Első szerelmes kapálózás volt csupán, de szép emléket hagyott bennem így is. Most leginkább sikít, elfacsarodik, és sírásra késztet azonnal, mihelyt meglátom a kékségekben az akár leheletnyi szomorúságot is... Igen, ez más! Nem boldog, és nem melengető! Csak fájdalom egy kétségbeesett fiútól! A lelkemet adtam egy lélekért, kiadtam a kezemből, és most kárát látom ennek. Egy sebzett, összetört fiút kaptam, aki valami oknál fogva bennem látta meg támaszát. Igen, ez az! Aggódás, szeretet, ami hozzáköt, semmi más! Biztos vagyok benne, hogy ha belegebedek is, mellette fogok állni, és annyiszor segítem fel a földről, ahányszor csak kell! Annyiszor ölelem át, ahányszor kéri! Ha neki az a megnyugvás, hogy ölelem, fogom a kezét, akkor megadom neki! Hisz szüksége van rá! És ha egy napon megnyugszik, biztos vagyok benne, hogy az én lelkem is békére talál.

– Zsombor, ez nem igaz, már legalább tizedszer ütöttél mellé! – hatolt a gondolataimba egy éles, haragos hang.

Felemeltem a fejemet, és a háló túloldalára néztem. Masaru dühösen meredt rám, de cseppet sem hatott meg. Valahogy nem érdekelt, hogy mit is gondol jelenleg! Túl messzinek tűnt, amitől a gyomrom még egyet csavarodott. Nem akarom ezt! Nem tudom ezt így csinálni tovább! Inkább legyen köztünk a nagy semmi, mint ezt az értelmetlen hülyeséget folytatni! Lassan értem Hinatát, milyen érzelmek nélkül szexelni. Megvan a maga varázsa, de egy idő után nem elég! Túl érzelmes vagyok hozzá, azt hiszem. Nem vágyom nagy szavakra, olthatatlan érzelmekre, talán a rózsaszín köd is kimaradhat, de legalább legyen némi tisztelet, szeretet a másik irányába. Képtelen vagyok hosszú távon az árnyékban élni. És nem úgy néz ki, hogy ő szeretné ezt az egészet magasabb szintre léptetni! Ágyat akarok! Nincs bajom a mindenhol szexeléssel, csak azt akarom, hogy legyen egy biztos pont, legalább valamelyikünk ágya. Akkor azt mondanám, hogy van értelme folytatni. Erre azonban várhatok, azt hiszem.