Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Negyvenhatodik dobbanás

Pattogott a zöld labda. Könyörtelenül lendült a keze, és ütötte vissza. Ha kívülről nézed, talán úgy hiszed, a versenyszellem teszi ezt vele. Azonban ha ismered egy kicsit a barna szemek tulaját, rájössz, hogy valami tombol benne, és így próbálja az indulatait levezetni. Olyan, mint egy csordultig telt víztározó, amely bármelyik pillanatban megadhatja magát. Beszakad a fala, a kiömlő víz pedig őrületes károkat fog okozni!
Tombolt és ütött, de engem sem kell félteni. Ahogy kaptam, úgy adtam vissza. Egy kicsit úgy tűnt, rám haragszik. Még mindig nem nyugodott meg, és ez nem esik jól! Nem én kértem. Tőlem maradhattunk volna együtt, de ő akart eltitkolni. Neki még nagyobb esélye lett volna rá, hogy másképp érezzek. Nem volt bennem ez a gyomorremegtető érzés. Nem lettem volna áruló egy kapcsolatban. Talán nem éreznék úgy a barátom iránt, ahogy nem illendő, a törékeny lelkét figyelembe véve.
Hatalmas erővel ütöttem vissza a labdát. Fellángolt bennem is a düh. Mi jogon vádol engem? Miért engem tesz felelőssé a fennálló helyzetért? Elvétette az ütést. A labda visszapattant. Nem olyan erővel, mint szerváltam, de igen erősen gyomorba kapta. A dühöm azonnal elpárolgott, ahogy a levegője bennakadt, és lerogyott a salakba. Azonnal eldobtam az ütőmet, és odaszaladtam hozzá.
– Ne haragudj! – guggoltam le mellé.

Rám emelte szép szemét, amiben megcsillantak a könnyek. Hogy az ütéstől, vagy mástól, azt nem lehetett kiolvasni a tekintetéből.
– Hagyj békén! – tolta el a kezemet.

A hangja halk volt, de remegett.
– Mi a baj? – kérdeztem türelmesen.
– Az, hogy nem hagysz békén! – motyogta a salaknak.

Ott hagyhattam volna, de nem akartam, hogy egyedül szenvedjen.
– Tudod, az egyik barátom azt mondta, hogy nem szabad magunkba zárni azt, ami nyomaszt. – ismételtem el neki Hinata szavait.

Felemelte a fejét újra. Rám nézett. A tekintete gyönyörű volt, ám fájdalmas. Tombolt benne a vihar, ami nap nap után egyre csak kínozta. Szerettem volna neki segíteni, mert akármi is történt köztünk, nem érdemelte meg a szenvedést! Márpedig ő tombolt belül. Ha mélyebbre tekintettem a barna szemgolyókban, láttam a szikrát, amit nem egyszer lobbantottam lángra. Szeretné, vágyik rá újra, de a gát, amit magának épített, nem engedi.
– Miért vagy ilyen velem? – kérdezte kétségbeesetten.
– A történtek ellenére sem szeretném, hogy egyedül maradj! Nem jó, ha valamiről nem beszélsz! Nem szeretném, ha túlnőne rajtad! És mivel rejtőzködve élsz, nem hinném, hogy beszéltél volna róla!

Elvörösödött. Ekkorra többen is felfigyeltek ránk, és hozzánk sétáltak.
– Minden rendben? – kérdezte egy végzős lány.

Masaru bólintott és felállt.
– Mára ennyi! – mondta.
– Oh, ezt is megértük! – nevetett fel az egyik évfolyamtársam. – Vár a barátnőd?
– Nincs olyanom. – felelte ő a labdákat rakosgatva.
– Érdekes. Nem is egyszer láttalak sétálgatni azzal az elsős lánnyal. – nevetett a másik. – Nehogy azt mondd, hogy a kutyája miatt! – nevette.
– Nem mintha közöd lenne hozzá! – fordult felé dühösen.

A tekintete lángolt. A többiek meghökkentek. Eddig soha nem sikerült kihozni a sodrából. Én csak néztem, miközben a szívem őrülten tamtamolt. Sajnáltam őt. Segíteni akartam neki, de ha nem hagyja, mégis hogyan?
– Jól van, na! – emelte fel védekezésként a kezét a fiú.
– Menjetek öltözni! – szólt Masaru határozottan, de hátborzongató hangon.

A tarkómon megremegtek a szőröcskék.

– Zsombor, segítesz? – fordult felém hirtelen.

Tekintetében a düh alábbhagyott. Gyönyörű szeme segítségért sikított. Talán már nem bírta! Beszélni akart velem. Vajon én elbírok még egy ember keresztjével? A sajátom is nagyon nehéz, de ahogy a kétségbeesett szemekbe néztem, rájöttem, hogy a tulajdonosuk már rég nem bírja egyedül!
– Igen. – bólintottam.