Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hetvenegyedik dobbanás

– Annyira jó, hogy jöttök – lelkendezett Levi az éteren át. Minden nap beszéltünk és minden egyes nappal egyre lelkesebb lett. Angi néni is bezsongott. Egész nap kapom tőle az üzeneteket. Áron átküldött egy videót, amin Sára sikongat, mikor megtudta, hogy haza megyek.

– Ugye neki is örülsz? – kérdeztem csendesen.

– Ne mondd meg neki, de igen – mosolyogta őszintén. Megnyugodtam. Nem szerettem volna villámhárító lenni. – Ha tovább maradhattam volna, lehet, hogy összebarátkozunk. De most áruld már el, hogy miért ücsörögsz ingben, tenisz edzési időben a szobádban. Még hajat is vágattál – sopánkodott kikerekedett szemmel. Akaratlanul végigsimítottam megkurtított fürtjeimen. Kicsit rövidebb lett, így nem kunkorodik annyira.

– Már iszonyúan nézett ki – vontam meg a vállam.

– A lányok az osztályban nem ezt mondták – röhögte. – Miért is az ing? – tért vissza a témához.

– Hinatanak szülinapja van – vallottam be, mire ő felvont szemöldökkel nézett rám.

– Hová készültök ti? – kérdezte csodálkozva.

– Sehová – feleltem kicsit zavartan. A tarkóm égett. Tudtam, hogy az ing kicsit túlzás, de már mindegy is. – Ide jön mindenki, nekem meg le kell foglalnom előkészítő után – magyaráztam. – Tizennyolc ma és...

– Megadod a módját – bólintott. – Végül is – vonogatta a vállát. – Gondolom nekem is kiöltöztél volna. – Nem, neked már nem, de ezt ugye neki nem kell tudnia. Elmúlt az az időszak, mikor neki tettem apró gesztusokat. Most is, mint akkor is tudtam, nem kellene, de a szívem kívánta. Az agyam tudta, hogy nem jó, de valamiért hagyta, hogy egy csalóka forgatókönyvet írjak meg magamnak. Szerelmes vagyok. Lehet ezt tekergetni, elmondani, hogy hiába, úgy sem értek belőle. Akkor sem, ha ezerszer törik össze a szívem, újra éledek és remélek. Örökös körforgás ez, egy lehetetlen állapot, még is benne pörgök, mert ezt akarom.

– Ki – bólintottam. Pár nappal az utazás előtt nem akartam megsérteni. – Egyszer vagy tizennyolc.

– Ez is igaz. Mit adsz neki? – kíváncsiskodott.

– Kötöttem egy fotóalbumot, vagy is kettőt – kezdtem magyarázni. – Az elsőbe azok a képek vannak összeválogatva, ami az elmúlt tizennyolc évben készültek. A második egy üres. Abba neki kell ragasztgatni a fotókat. Tudom, hogy ósdi ötlet, meg a mai világban minden, de nekem jólesett készíteni. – Igyekeztem nem hülyét csinálni magamból.

– Ez tök jó ötlet – ért váratlanul a megnyilvánulása. Ránéztem. Ő mosolygott. – Mindig kreatív voltál, ami úgy látom fejlődött veled együtt. Túl van digitalizálva a világ, egy ilyen ajándék kincset ér. Szívből csináltad és nem egy újabb kacat a polcon. – A szívem megtelt szeretettel, ahogy hallgattam őt. Tartottam tőle, hogy butaságnak tartja ezt. Az itteni barátaim szerint is jó ötlet volt, de szerettem volna tőle is hallani. Belekötöttem abba a könyve a szívemet, lelkemet, szerelmemet. A műszakvezető meglátta, mikor kötöttük befelé. Azt hittem, összeszid, de nem ez történt. Átlapozta, majd tett egy-két javaslatot a változtatásokra. Mikor úgy is készen lett elmosolyodott és azt mondta: szerencsés az, aki kapni fogja, mert nagyon szerethetem. Kazuo azt mondta, hogy a könyvek beszélnek. Nem csak a betűkön át, hanem a belefektetett munkával is. Egy kézi kötés nem könnyű. Minél szebb a cél, annál gyönyörűbb a végeredmény. A szerelemnél pedig kevés szebb érzés van és azt én mind belekötöttem az albumba. Nem vagyok vörösödő fajta, de akkor égni kezdett az arcom. Beengedett a grafikus részlegre is, mert szerinte tehetséges vagyok. Boldogabb nem is lehettem volna.