Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hetvenkettedik dobbanás

Szeretlek! – visszhangzott a szó egész éjjel a fejemben. Ide-odapattogott, kereste a helyét, de nem találta. Szívem szörnyű tamtamolásba kezdett, úgy hasogatott, hogy sírni szerettem volna! Betornáztam magunkat az ágyba. Bújt hozzám, mint egy kiscica. Dorombolt, motyogott, de az enyhülést nem hozta meg számomra! Álltam a sivatag közepén, sóvárogva az éltető esőért, de nem kaptam meg! Álmatlan, felszínes álomba merültem. Minden lélegzetére felébredtem, hátha megmondja mardosó belsőmnek, hogy mit érezzen! Hisz a szeretlek csak egy szó, több jelentéssel! Szeretheted a teát, mert finom. A szüleidet, mert vannak, és te vagy számukra a legfontosabb, amit mindig érzékeltettek, de szerethetsz lángolva is. Elemészthet az érzés egy másik ember iránt, kinek mosolya elég ahhoz, hogy a réten a virágok kinyíljanak, a szivárvány színesre fesse az eget vihar után, kinek érintése kincs, tekintete bearanyozza a napot!

És én vártam, hogy megtudjam, mit jelentek számara. Tizenegy óra volt, mikor jelzett a telefonom. Délután dolgoztam, és fel kellett ébrednem. Ő is megmozdult ölelésemben, rám emelte szép tekintetét. Láttam, hogy homályos, tudtam, hogy választ nem kapok. Kérdezte, hogy mi ez a ringlispíl, mire mondtam, hogy cseppet elázott. Ráncolta a szemöldökét, miközben engem figyelt, majd feltette azt a kérdést, ami porba tiport bennem mindent: mi történt éjjel? A szívem felzokogott, testem megremegett! Elfehéredett ujjal simítottam hátra tincseit. Nem volt a helyzet magaslatán, így nem mondtam semmit, azt feleltem, hogy semmi különös. Elregélte, hogy az utolsó emléke az activity felénél volt, ahol az a buta ötlete támadt, hogy a bazilikakilincs szót mutogatja el. Próbáltam meggyőzni, hogy egy olyan országban, ahol a lakosság csak egy százaléka keresztény, nem a legjobb ötlet. Nem is volt az! Senki nem jött rá, és annál a pohárnál lett a függöny elhúzva az édes, részeg galambomnál... Nem emlékezett... Én mégis hogyan kérdezhettem volna rá? A gyomrom reszketett, a torkom elszorult! Visszaaludt a karjaim között. Csak néztem a csodát, amit faramuci módon az élet nekem adott! Tréfának tűnt, hogy rajtam alszik, mégsem lehet az enyém!

Fél tizenkettőkor újra jelzett a telefonom, így bármilyen nehéz is volt, fel kellett kelnem. Madárkám feje alá igazítottam a párnámat. Utoljára ránéztem a szeretett arcra, majd szúró szemmel a fürdőt céloztam be.

Éreztétek már a tehetetlenség sebző szörnyetegét? Mikor tombol benned, elszorítja a szívedet, és csak rombol? Karmol? Fájdalmat okoz? Visszhangot ver benned, amibe szépen lassan megszakadsz? Én éreztem! Álltam a zuhany alatt, és sírtam! A tehetetlenség, ami a szívemre szállt, fojtogatott! Rombolni akartam, pusztítani, mert ha nem teszem, én szakadok bele! Szitkozódva, sírva vertem végül a csempét a falon!

Apuék már megjöttek, mire lementem. Örültek, hogy a lakás egyben maradt, és büszke volt, hogy legalább egy józan akadt köztünk. Megreggeliztem, már amennyire a gyomrom remegése engedte. Elmondtam, hogy mindenki másnaposan fetreng. Apu azt mondta, semmi gond, ha felébredtek, megitatja őket, kapnak fájdalomcsillapítót, menjek nyugodtan. A szobában még néztem kicsit az angyalomat. Vizet tettem a szekrényre és gyógyszert. Mosolygott álmában édesen, szívremegtetően. Nem bírtam ki! Fölé hajoltam, és egy csókot leheltem az arcára, amitől megremegett.

Az a nap hamar eltelt. Tettem, mit kértek, de igazából nem voltam jelen. Kazuo még viccelődött is, hogy még a nyomógép is izgalmasabb társaság nálam. Egy lesújtó pillantást kapott érte.

Tizenegy is elmúlt, mire haza értem. Egy cetli fogadott az ágyamon, hogy visszajön, de nem tette. Sóhajtva bújtam be a Hinata illatú ágyba. Később derült ki, hogy elaludt indulás előtt.

Vasárnap délelőtt rám csörögtek, hogy menjek vissza a nyomdába, mert páran lebetegedtek. Morogva szedtem össze magam, és dolgoztam estig. Ennek is volt jó oldala, nem tudtam gondolkodni.