Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Harmincnyolcadik dobbanás

Nyitott szemmel feküdtem a szobámban. Sötét volt, talán már két óra is elmúlt, de én nem tudtam aludni. Végig az járt az eszemben, hogy mennyire hoztam jó döntést. Ott, a fának préselődve és őt csókolva nem volt kérdés, hogy hogyan is lesz minden tovább. Olyan volt, mintha egy másik világban lennénk. Egy olyanban, ami csak a miénk. Nem számított semmi, csak a szája a számon! Fogalmam sincs, hogy meddig faltuk egymást, arról se, hogy mikor kezdett el a kezem felfedező útra indulni a testén. Az sem világos, hogy ő mikor tűrte fel az ingemet és kezdte cirógatni a bőrömet. Semmi nem számított, csak ő. Érezni akartam a hozzám feszülő testét, érintéseit, leheletét! A fülemben akartam hallani nyögéseit, elhaló hangján suttogott nevemet! Mindezt megkaphatom, mert némán beleegyeztem. Most azonban, a csendes szobában, bámulva a semmibe, a lelkem azt súgja, hogy nem biztos, hogy jól döntöttem. Mi rá a garancia, hogy nem bántom meg? Nem ezt érdemli tőlem! Tényleg kedvelem és szeretném, hogy boldog legyen! Meg tudom én ezt adni neki, vagy összetörök benne valami nagyon fontosat? Valamit, amitől a későbbiekben nem tud egészként üzemelni? Van rá esély, hogy másképp érezzek? Egyáltalán hány dobbanás kell a szerelemhez? Hány kaland, csalódás, szívet tépő esemény kell, hogy észrevedd, mit zakatol a szíved? Észre fogom ezt venni, vagy egy vágyálom után fog zakatolni a szívem mindig? Ha nem tudom megparancsolni magamnak, hogy másképp érezzek, akkor mi lesz? Félek, hogy képtelen leszek normális életet élni egy ekkora titokkal a szívemben! Soha nem mondhatom el, mert még mindig jobb barátként vele lenni, mint soha többet nem látni!

Sóhajtva fordultam az oldalamra, de az álom így is elkerült. Zavar a csend, ami körül vesz, mert a fejemben sikítva zakatol minden: Hinata, Ayato és persze apu! Már az óra sem kattog a szobámban, amit megszoktam. Mikor Hinata elmondta, hogy mit jelent neki a hangja, kivittem. Nem akarom, hogy hallja.

Előhúztam a telefonomat a párna alól, és netet varázsoltam rá. Nem sok reményt fűztem hozzá, hogy bárki fenn lenne még. Levi elment bulizni, de annál nagyobb meglepetés, hogy Ayato még ébren van! Egy kis hezitálás után megnyitottam az ablakot.

Én:

Te még nem alszol?

Küldtem el az üzenetet. Nemsokára ugrálni kezdtek a kis pettyek.

Hosokaya Ayato:

Nem tudok.

Jött a válasz.

Én:

Miért is?

Hosokaya Ayato:

Mert valaki hiányzik mellőlem.

Olvastam a kijelzőről, mire levegőt venni is elfelejtettem! Van valaki, aki rám vár, engem akar, értem remeg! Átadta magát zokszó nélkül a faházban is. Bízik bennem, és azt hiszem, hogy nekem erre van szükségem! Rágódhatok mindenen ezer évig, a jövőt úgy sem látom! Ki tudja, nekünk mit írtak a nagykönyvben? Csak az, aki beleírta.

Én:

Ezt orvosolnunk kell (mosolygós fej)

Hosokaya Ayato:

Egy rugóra jár az agyunk. Mit szólnál, ha pénteken nálam aludnál?

Azt hiszi, ha egy ágyba kerül velem, hagyom aludni? El van kicsit tévelyedve!

Én:

Ott aludni? Hmmm...

Bökdössük egy kicsit, mármint most még csak virtuálisan...

Hosokaya Ayato:

Főzök valami finomat, a többit meg kitaláljuk! (vigyorgó fej).