Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Negyvenkilencedik dobbanás

Miért van az, hogy az emberek azt csinálják, amit nem kellene? Tudván tudjuk, hogy tilos, vagy ártalmas lehet, és mégis azon az ösvényen akarunk járni, ami arra vezet! Erre mondják, hogy a tiltott gyümölcs édesebb? Hát, ezzel én lehet, hogy vitatkoznék. Én mindent érzek, csak azt nem, hogy kellemes lenne! A szívem vadul zakatol, az összes bélszervem most készül más helyre vándorolni, vagy épp görcsöt kötni önmagára! És mindezt miért? Mert megáztunk!

Mit tud okozni néhány vízcsepp? Ha jól átgondoljuk, a víz egy igen veszélyes elem! Ha túl sok hull belőle, akár városokat is elmoshat. Ha megremeg az óceán szörnyű morajlással, cunami teheti a földdel egyenlővé metropoliszok jelentős részét. A hurrikánok nagy része is víz... és itt vagyok én, akit az térített ki a normális kerékvágásból, hogy elkapott minket egy nyári zápor, és most csak az előttem sétáló alakot tudom bámulni. Tarkójára tapadt a víztől a haja, lesimult fejéhez, így édes kis fülei kikandikálnak a sötét fürtök alól. A nap már kisütött, így épp szárogatja az átnedvesedett pólóját. Fehér póló! Ezt komolyan, az én kínzásomra találták ki! Láttatok már csatakosra ázott fehér pólót valakin? Nos, én épp az így kirajzolódó arányos alakot nézem magam előtt! A fehér anyag a hátára, a csípőjére tapadt, kiadva hibátlan alakját! És én bámulom! Komolyan mazochista vagyok, de egyszerűen nem tudom nem nézni! Ez olyan, mint gyerekkorunkban: a felnőttek ránk szólnak, hogy ne nézzünk bele a hegesztőpisztoly által okozott szikrákba, erre még is odapillantunk, mert nem szabad! Ezt sem kellene, mert csak fájdalmat okoz! Az agyam folyamatosan küldi a jeleket, de egyre jobban nem tudok rájuk figyelni! Egyszerűen, ahogy mindene nyirkos, nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni! Még Levi duruzsolása is átment valami érthetetlen jelhalomba. Az agyam már csak az előttem ringó csípőt, az ölelésemre termett derekát fogja be! Valami morajlik a mélyben, valami, ami mardos, de még az sem számít, csak is Ő! Az, ki szépen, lassan besétált az életembe, és elrabolta a szívemet! Van rá esély, hogy visszakapjam? Mi van, ha örökre nála marad? Mi lesz velem? Ha egy szép napon a sajátját másnak adja, az enyém örökre árván marad, és még azt sem tudja, hogy őnála! Kell ez nekem? Miért nem vehetem vissza?

Szeretném újra az enyémnek tudni, és annak adni, akinek én akarom! Aki fél éjszakán át fogta a kezemet, és kedvesen cirógatott. Akitől úgy váltam el, hogy sóvárgó zöld szeme addig nézett, míg el nem tűntem a szeme elől. Miért nem adhatom oda neki? Miért nem lehet csak úgy kitépni egy olyan kezéből, aki csak vágyálom? Egy valóságos képet akarok, valóságos érzelmekkel! Mi értelme érte dobognom, ha tudom, hogy nem lehet az enyém soha? Ezer fokos lángon égek érte, aminek a vége csak az lehet, hogy megégetem magam, mert ő nem osztozik szívem rebbenéseivel! Lángolok, ezen nincs mit tagadni! A kérdés csupán az, hogy van-e aki el tudja ezt oltani? Ahogy ő tette egy zilált múlttal. Úgy érzem most, hogy nem. Úgy érzem, hogy Ayato sem képes rá, pedig szeretném, a mindenség rá a tanúm! Azonban vannak azok a szituációk, mikor az akarat nem elég! Ez is olyan. Hogyan lehet olyat kitépni a szívedből, akit ilyen embertelen módon szeretsz? Ha csak a kisujja megmozdul, már úgy érzem, a semmivé porladok! Akárhányszor ölel, akárhányszor kéri, hogy öleljem, valami a mélyben felsóhajt, és elhallgat örökre! Lehet, hogy így fog szépen-lassan belefásulni a szívem a viszonzatlan érzésekbe, és maradok egy porhüvely lelketlenül az ijesztő világban?

– Hallasz te egyáltalán? – lökött meg hirtelen Levente, kirángatva sanyarú gondolataimból. Fáradtan fordultam csapzott barátom felé. Valamit magyarázott. Talán kérdezett is, de nekem lövésem sincs, hogy miről beszélt az elmúlt percekben, mert az angyalkám szépen ringó csípője jobban lekötött.

– Ne haragudj, kicsit elgondolkodtam! – feleltem őszintén.

– Ijesztő ez a komoly Zsombor! – húzta el a száját. – Ki vele, mi a gond?