Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Ötvenegyedik dobbanás

Van olyan, mikor az ember nagyon vár valamire, és egyfolytában az dobol benne, hogy mikor jön már el! Lehet, hogy hónapokat izgul miatta, és minden nap, mikor felkel, megereszt egy mosolyt, hogy egy nappal megint kevesebb. Húsz hónapon át vártam, hogy végre megérkezzen! Sok viharon vagyunk túl, pláne az utóbbi időszakban, de töretlenül vágytam rá, hogy lássam! Ő volt az első szerelemem, akiért a szívem őrülten verdesett. Most már csend honol a lelkemben, ha rá gondolok. A mélyebb húrokat már nem érheti el. Ő soha nem hallotta, milyen zenét játszik a lelkem, de mindig ott volt, amikor kellett. A rózsaszín köd lassacskán felszállt, és megláttam a valódi arcát. Fájt a szívemnek, hogy ennyire vak voltam, de szeretni még sem feledtem őt el soha. Ott volt, mikor mindenki más elhagyott. Hányan írtak az első időszakban, hogy megtudják, mi van velem! Majd szépen lassan lemorzsolódtak, és maradt ő, aki után évekig epekedtem. Mikor csak tehette, beszélgettünk. Vártam minden nap, hogy bejelentkezzen. Sokszor iskolaidőben is írogatott nekem. Az időeltolódás sem érdekelt, vártam rá éjszakákon át. Majd jött valami más. Derült égből villámcsapásként az életem része lett egy vidáman repkedő kismadár. Letörölte a könnyeimet, és általa ki tudtam nyitni a szívemet megint. Megláttam, hogy Levi milyen valójában, de bármit is tett, nem bírtam ezután sem igazán utálni! Egyetlen egy rezdülés volt, mikor azt hittem, mindennek vége szakad: amikor bántotta őt. Hülyeség, ugye? Eldobtam volna a várva várt alakot egy alig ismerős valakiért! Egy angyalkáért, aki elrabolta a szívemet, és nem akarja visszaadni!

Az idő ólomlábakon tipegett a várva várt napig. A végén már úgy éreztem, hogy az idő is visszafelé jár. Mikor feltűnt a tömegben ismerős alakja, és a lelkem felsikoltott, hogy végre megjött! Vártam azt a percet, fájdalmasan volt gyönyörű! Hónapok álltak mögöttünk, és végre ölelhettem, ott lehetett igazán velem! Nem sejtettem, hogy mi következik ezután. Nem tudhattam, hogy egy szörnyeteget engedtem rá ártatlan lelkű Édesemre! Letörte a szárnyait, nem is egyszer! A földön rugdalta, és én bántani akartam ezért. Életemben először meg akartam ütni, hogy hagyja békén, fáj neki enélkül is az élet!

Valahogy azért mégis helyrezökkentek. Nem tudom, hogy Hinata nyitotta-e ki végtelenül nagy szívét, és fogadta be még azt a lököttet is, vagy Levi fékezte le magát, talán mindegy is. A végeredmény a lényeg! Az utolsó pár napunk tényleg boldogan telt! Sétáltunk, várost néztünk és nevettünk... Hinata is! Tele szájjal mosolygott, amitől a lelkem sziporkázni kezdett. A hangja, mint egy angyali dallam rezonált végig a testemen. Annyira ártatlan volt, és gyönyörű! Miért nem énekelhet nekem? Miért nem lehet minden mosolya az enyém? Miért kell odaadnom őt egy szép napon másnak? Miért kell elengednem újra valakit?

Sóhajtva vettem egy nagy levegőt, hisz megint útjára engedtem egy számomra fontos embert! Akármennyire is akartam, a percek tovarepültek. A homokórán leperegtek a szemek, és már nem volt több. Indulnia kellett, hisz egy fél világgal arrébb várta a saját élete, a szerettei. Én csak egy picike darab vagyok számára, valahol a nagyvilágban. Ő ott él, ahol én felnőttem, ahonnan kiszakítottak. Nehéz volt elengedni! Ölelt és öleltem! Reszketett, én meg sírtam. Ki tudja, mikor látom megint! Lehet, hogy évek múlva? Vagy soha többet? Elkísértem, ameddig csak lehetett, de ő még vissza-visszanézett, majd hirtelen visszalépett hozzám, és újra megölelt. Azt suttogta a fülembe, hogy: ez még kell útravalónak. Újra potyogni kezdtek a könnyeim, homályosan láttam, amikor még intett egyet az ajtóból, majd eltűnt. A szívem felsírt, hisz elment! Úgy szerettem volna, hogy minden nap velem legyen! Ami köztünk megköttetett az évek alatt, nem szakadt el! Egy-egy csomó került rá, de azok is arra emlékeztetnek, hogy minden gond ellenére ki tudunk tartani egymás mellett!

Csak álltam az üvegablak előtt. Ujjaim a hűs táblán doboltak, ahogy néztem a gépet, ami messze száll a barátommal, ki tudja hány száz napra ismét. Könnyeim fátylán át néztem, ahogy becsukják az ajtót, majd kigurul a gép. Csak néztem, ahogy elindul, és felgyorsul a fehér gépmadár, majd elrugaszkodik, és a kék ég felé suhan. Távolodott. A szívem pedig éktelenül sikítozott. Kevés volt! Többet akartam! Miért kellett ismét elszakadnunk? Ki segít most nekem kibogozni életem jelenlegi keserédes csomóját? Könnyeim kicsípték az arcomat, de én csak álltam, és néztem kifelé. Addig akartam a repülőt bámulni, amíg el nem tűnik a szemem elől!