Asgardi történetek (Loki Fanfiction) befejezett).

Thor és Angrboda

A barlang bejáratához érve próbálta a süvítő szelet túlkiabálni, de bentről nem jött válasz. Bosszúsan leugrott Doren nyergéből, és a reszkető lovat maga után vezetve, belépett a barlangba. Amint szeme hozzászokott a félhomályhoz meglátta Thort. Az egyik sarokban feküdt, bundán összekuporodva. Loki megijedt, talán túl sokáig volt távol? A tűz már régen kialudt, és halvány parazsat sem lehetett látni. Thor arca sápadt volt, kezei jéghidegek és Loki hiába szólongatta, nem mozdult. Alig hallhatóan lélegzett, ami megnyugtatta Lokit, hogy mégsem halt meg.
- Thor, ébredj! - de hiába rázta, az alvó meg sem mozdult. Loki próbálta felültetni, de minduntalan visszarogyott. - A fene egyen meg! Ébredj már fel! - Loki szája gonosz mosolyra húzódott, és teljes erőből arcul csapta fivérét. - Most legalább alkalmam van visszaadni a pofont. – de válaszul Thor csak nyögött egyet. Loki újra megemelte a kezét, és a csattanás betöltötte a barlangot. Thor erre már reagált, és zavartan felült. Az üres söröshordó, amit a bunda alatt szorongatott kigurult, és a sziklához érve megállt.
- Te aztán jó leittad magad. Gyere, menjünk haza. – sóhajtott Loki, és feltámogatta testvérét.

Thor abban a pillanatban kijózanodott, ahogy a szabadba léptek és a tüdeje megtelt a jéghideg jottunheimi levegővel. Botladozva elindultak a Bifröszt felé, a térdig érő hóban. Alig távolodtak el a barlangtól néhány lépésnyit, amikor az ég vészjóslóan elsötétedett és a vihar olyan hirtelen csapott le rájuk, hogy Loki inkább jobbnak látta, ha visszamennek. Így öngyilkosság nekiindulni, eltévednének és halálra fagynának ebben a hóviharban. Behúzódtak a barlang belsejébe, de a fagy hamar utolérte őket. Tüzelőjük nem volt, és Thor kezdett kétségbeesni.

- Ha itt maradunk megfagyunk. Ha kimegyünk, akkor is. Legalább lenne még sör, akkor vidáman halnánk meg. – mérgesen belerúgott az üres hordóba, ami azonnal szilánkokra tört. Az üres hordó abroncsa fémesen pengett a kövön, visszhangja betöltötte a barlangot. – Különben hol voltál ilyen sokáig? – Thor haragja és tehetetlen dühe Loki ellen fordult. – Ha miattad itt pusztulunk, esküszöm hogy Hélben minden nap összetöröm a csontjaidat, egészen az örökkévalóságig. – megindult öccse felé, aki hátrálni kényszerült.

- Nyugodj meg, találok megoldást. – Egyetlen egy lehetőségük volt, amit Loki próbált kerülni. Csak egy valaki segíthet rajtuk. – Addig is nem tehetünk mást, várunk, talán elül a vihar.

Jottunheim azonban nem akarta őket elengedni. Thor foga vacogott, hiába burkolózott a bundába, a fagy már azon is áthatolt.
– Hogy lehet, hogy te nem fázol?! – Doren lehunyt szemmel nyögött és már nem bírta sokáig. Loki belátta, hogy nem várhat tovább. Lefektette a lovat, és szólt bátyjának, hogy addig, amíg vissza nem jön, vackolja be magát az állat hasához. Legalább melegítik egymást.
- Mit fog szólni Angrboda? Lehet azok után, amit neki mondtam, nem fog segíteni? - Félve lépett a csarnokba, szemével a lányt kereste. Hamarosan meg is találta, Thorhoz hasonlóan összekuporodva feküdt arca könnyes volt.
Loki jöttére felnézett, és felugrott; Máris visszajöttél? – mosolyogni próbált, de a szeme szomorú maradt. Aztán amint meglátta Loki aggódó arcát, eltűnt a mosolya.

- Segítened kell. Itt ragadtam és ebben a viharban nem tudok eljutni a Bifrösztig.

Angroba értetlenül állt és karjait összefonta mellkasa előtt. – Használd az átjárót, hiszen tudod, hol van? – a hangja elutasító volt és rideg.

Loki csak a fejét rázta. - Nem vagyok egyedül.-

- A lovadat is átviheted rajta, ne félj, semmi baja nem lesz.

Loki csak állt, kezével a köpenyét igazgatta. – Nem a lovamról van szó. Jött velem valaki. A fivérem. Attól tartok nem éli túl az éjszakát. Kérlek, segíts, szükségem van rád.

Angrboda ennek hallatára megenyhült. Lokiból áradó aggódás testvére iránt, és esdeklő hangja, elfeledtette vele hozzá intézett utolsó szavait. Azt hitte az asgardinak nincs szíve. Úgy látszik tévedett. Együtt indultak el a járaton át. Doren már alig mozgott, Thor pedig újra elaludt. Angrboda állt felettük és amikor leguggolt, megsimogatta a ló fejét. Doren hálásan nézett rá, és felnyögött. Thor kinyitotta a szemét, és amikor meglátta a jégóriást föléjük hajolva, a kardja után kapott. Utolsó erejével felugrott, de megtántorodott és térdre esett.
– El tőlem te szörnyeteg. Odinra esküszöm, megöllek! Mit tettél az öcsémmel? - próbált felállni, de csak fél térdre tudott támaszkodni.

- Itt vagyok! - kiáltott Loki ijedten, és kettejük közé állt. - Nyugodj meg! - de Thor karjánál fogva megragadta, hátralökte, és Angrbodára támadt.

- Végre, bosszút állhatok az elesett bajtársaimért. Ezt megígértem gyerekként atyámnak. Fogadalmat tettem, hogy levadászom és megölöm a szörnyeket, - kardját a lánynak szegezte - kezdetnek te is megteszed. - már nem fázott, hevítette a harc tüze - Maradj mögöttem Loki. Ezt elintézem én. Végre láthatom milyen a jégóriások vére... aztán arccal előrezuhant.

Loki kezéből lövellő zöld sugár körülölelte Thor testét, aki élettelenül terült el.
Angrbodát a félelem lebénította. - Meghalt? - kérdezte elfúló hangon.

Loki bátyja fölé hajolt. Thor egyenletesen lélegzett. - Nem, csak elájult. Holnap semmire sem fog emlékezni. De itt nem maradhat. Tegyük fel a lóra. - Nehezen sikerült átfektetniük Thort a nyergen, majd Loki felállította Dorent.

Szerencsétlen állat reszkető lábakkal felállt, és bizonytalan léptekkel elindult a barlangon át a csarnok felé. A melegtől aztán, ami a forrásból áradt hamar felélénkült. A csarnok bejáratán keresztül ömlött be a hó, a szélvihar nem akart csillapodni. De itt már biztonságban voltak, és Loki megnyugodhatott. Csak le ne lepleződjünk. - fohászkodott magában.

- Megmentetted az életem. Képes voltál a testvéredre támadni. Miért? - kérdezte Angrboda mialatt betakarta Thort, olyan mozdulatokkal, mintha az nem is az imént tört volna az életére.

- Fivérem nagyon hirtelen haragú. Előbb üt, mint gondolkodik, sajnos ezt már tapasztaltam a saját bőrömön is. A nevében is bocsánatot kérek. - Most mondjam azt, hogy gondolkodás nélkül megölt volna? Akkor soha nem tudhatnám meg a titkos átjárók hollétét. Vagy mondjam hogy nem engedhettem hogy a véred a kezéhez tapadjon? Vagy hazudjam, hogy fontos vagy nekem? Vagy hogy vonzódom hozzád? Hazugság lenne? Már biztos vagyok benne, hogy nem az. -

Angrboda Dorenhez lépett, beletúrt az állat hófehér sörényébe és odasimult az oldalához, miközben mélyen Loki szemébe nézett. Loki követte a lányt, és megpaskolta a lova farát, miközben viszonozta Angrboda pillantását. Aztán megszűnt létezni minden, és csak ők ketten voltak. Ismerős érzés volt, ahogy a patak csobogása és a tomboló vihar zúgása morajlássá halkult. Nem gondolkodott, átfogta a lány derekát, és magához húzta. Angrboda lehunyta a szemeit, és felsóhajtott felkínálva ajkát. A jéghideg ajkak érintése forrósággal öntötte el Lokit és megfeledkezett mindenről.  Odakint a vihar lassan elült, Thor még mindig ájultan hevert, az idő sürgetett, de Lokinak semmi kedve nem volt hazamenni. Doren nyerítése hozta vissza őket a valóságba. Angrboda még hosszan pihegett Loki mellkasán. Nem néztek egymásra, mintha szégyellniük kellene magukat.
- Mennünk kell. - suttogta Loki és végigsimított a lány haján. Már nem látta kócosnak és durvának.

Thort visszavitték a barlangba, ahol Loki magához térítette, ami nem volt egyszerű feladat. Ennyi pofont még soha nem adott neki. Angrboda a sötétből figyelte őket és minden csattanásnál összerezzent. Féltette Lokit, mi lesz ha Thor félreérti, és öccse ellen fordul. Angrboda nem akart újra Thorral találkozni. Csak egy asgardival akart találkozni, de tőle nem akart elszakadni soha többé.

Thor botladozva, bódultan elindult a Bifröszt felé, Loki vezette Dorent, de néhány lépés után megállt. Van ami miatt érdemes visszajönnie. És ez már rég nem a titkos átjáró.

-