Asgardi történetek (Loki Fanfiction) befejezett).

Gamora

Sötét volt és hideg. Mindene fájt, az izmai, a csontjai, az agya is. A szívében a véren kívül már más is pulzált, belülről izzott át az Aither, és a sötétben is láthatóvá tétte a férfi bőre alatti ereket. Ha nem itt lenne, akkor ujjongva ordítaná világgá, hogy megvan az ötödik is. De újra itt van, ezen az átkozott helyen, és fogalma sincs, hogy került ide. Nem tudta, nappal van-e vagy éjjel, azt sem tudta, mióta van itt? A börtön, ami fogva tartotta vastag rácsokkal vette körbe minden oldalról, és sosem tudhatta, honnan jön a fájdalom, pedig az jött elég gyakran, szinte a semmiből. Nem hagyták aludni, nem hagyták gondolkodni sem. Ha leült, ha lefeküdt, ha leguggolt szúrtak, martak, és ami a legnagyobb kínt okozta jottuni testének, égettek, mélyen az izmai alatt. Nem látta kik, csak a hangjukat hallotta. Morogtak és hörögtek, és minduntalan vinnyogó hangokkal "jutalmazták", ha felszisszent, vagy felkiáltott fájdalmában. Próbált a cellája közepére húzódni, de ott is elérték.

Azokra gondolt, akik halottnak hiszik, Thorra, anyjára, akinek hasztalan próbált üzenni. Odinra, de minden fájdalom nélküli pillanatában Sigynre. Csak őrá. És féltette. Látta a szemében a végtelen szeretetet, ahogy utolsó erejéig tartani akarja, felhúzni. Nem így tervezte, a déróriással együtt kellett volna vele teleportálnia, a jottuni túszaként, de Sigyn keresztülhúzta a számítását. Hisztérikus sikoltása most is a fülében csengett. - Ki kell szabadulnom innen! Haza akarok menni!

Valami mozdult odakint, egy aprócska árny. Két villanó kis szempár, és Loki felkészült az újabb tortúrára. Eltökélte, nem hagyja, hogy megtörjék, inkább véget vet valahogy az életének, de nem adja át az Aithert Thanosnak. Az árnyék mozdult, de a fájdalom elmaradt. Apró termetű lény közeledett hozzá, és Loki megkockáztatott egy kis varázslatot. Zöld fénygömböt idézett meg, ami úgy vonzotta a látogatóját, mint a lepkét a láng. Az apró lény egy kislány volt, fura, zöldes bőrrel és koromfekete szemekkel. Csak a szeme fehérje villant, és megbabonázva nézte a fénygömböt.

- De gyönyörű, megfoghatom? - Loki apró mozdulattal átlibbentette a rácson a gömböt. Újra mély sötétség lepte el a cellát, de a lányka bájos arca felvidult, és ez elég volt Lokinak. - Hogy csináltad? - forgatta és feldobta a gömböt, és felkacagott. Aztán megriadt, összehúzta magát, a labda a kőre hullott, és szétpukkadt. A sötétben Loki hallotta, hogy a gyermek sírva fakad, ezért gyorsan újra a mágiához fordult, de ezúttal két gömböt varázsolt elő a semmiből. A lány óvatosan fogta meg őket, és riadt kis állatként tekintgetett körbe. - Nem szabadna itt lennem. Ha megtuda, hogy szóba álltam veled, megbüntet.

- Kicsoda?

A lány egészen közel hajolt a rácsokhoz, és Loki láthatta az apró, ezüstös barázdákat az arcán. - Az apám. Bár igazából ő nem az apám, csak ezt akarja velem elhitetni. De én tudom, hogy ki ő. - suttogóra fogta - A szüleim gyilkosa. Gyűlölöm őt, Thanos. - aztán figyelmét újra a gömbök kötötték le. - Ezeket megtarthatom?

- Hogy hívnak? - kérdezte Loki. A lányka rá sem nézett, élvezte a játékot, és Loki arra gondolt, hogy egy gyermeknek semmi keresnivalója nincs itt.

- Gamora.

- Szerbusz Gamora, én Loki vagyok.

A kislány próbálta az egyik gömböt a ruhája alá rejteni, de az minduntalan átlebegett az anyag rostjain keresztül. - Tudom ki vagy Loki. És azt is tudom, hogy miért vagy itt. Van benned valami, amit Thanos meg akar szerezni, hogy aztán át tudja venni az uralmat feletted. Amíg ez benned van, addig tehetetlen, és dühös. Rettenetesen dühös, de én ennek örülök. - valami megmozdult odakint a vaksötétben, Gamora elejtette a gömböket, és meghúzódott a rács előtt.

- Mit mondtam neked kislányom? Úgy látom nem értetted meg. Nem akarom, hogy ide gyere, nem akarom, hogy beszélj vele. - Gamora felsírt, és Loki tehetetlen dühében a rácsot rázta - Meg kell hogy büntesselek az engedetlenségedért.