Asgardi történetek (Loki Fanfiction) befejezett).

Fólkvang

Űzte, hajtotta Dorent, egészen addig, amíg úgy nem érezte, hogy nem bírja tovább, sem ő sem a lova. Minden mozdulata fájt, ülepe elzsibbadt, ruhájából csavarni lehetett volna a verejtéket. Sajgó tagokkal csúszott le a nyeregből, és azonnal összerogyott. Lova nyögve feküdt mellé, és zihálva kapkodta a levegőt. Loki hanyatt feküdt a magas fűben, és megsimogatta a ló oldalát. A Nap hamar felszárította az izzadságot az arcáról, és felhevült testét a lágy szél lehűtötte. Fólkvang már nem lehetett messze, anyja azt mondta, hogy egy napi út lovon, könnyű ügetésben.

Felül, és körbenézett. Túl magas volt a fű, így nem láthatott el messzire, hiába nyújtogatta a nyakát. Fáradt volt és kimerült, de nem pihenhetett sokat. Doren lehunyt szemmel pihent, csak oldala mozgása árulta el hogy él. Loki hálásan nézett lovára, és feltápászkodott. Nem látott szinte semmit, csak magas füvet mindenfelé és a kék eget.

- Lehet eltévedtünk? Gyere Doren, kelj fel barátom, mennünk kell tovább. - De a ló nem bírt felállni, hiába noszogatta. Loki kétségbeesetten húzta a kantárnál fogva, de Doren meg sem mozdult, csak nyögött. - Rendben, egy keveset még pihenjünk, rám is rám fér. - fejét az állat oldalának támasztotta, nagy levegőt vett, tüdejét elárasztotta a fű és a ló bőréből áradó illat. Mindkettőt kellemesnek találta. Izmait ellazította, és gondolkodni kezdett. Annyi minden történt az elmúlt napokban, az élete fenekestül felfordult. És itt voltak még a Kövek is. Ahogy számba vette őket, úgy nőtt az izgalma.

Az első, amiről olvasott, a nagyapja által elrejtett Either volt. A második a Kocka, amely úgy vonzotta első pillanattól fogva, és amit Odin elvitetett a kincstárból. Aztán ott volt az, amit a Midgardról szóló fejezetben olvasott. Pontosan nem tudta, hogy valóban Végtelen Követ rejt-e a medál, de szinte biztos volt benne. A fele már megvan a Gyémántoknak. Aztán ott volt egy azon a baljóslatú helyen, amire ha rágondol is kirázza a hideg. A velőt rázó sikoltást még él nem fogja elfelejteni. Volt még egy abban a templomban is, hol azokat idegen rúnákat olvasta. Hirtelen felült, tagjaiból egy pillanat alatt eltűnt minden fáradtság. - Hiszen megvan mind a hat! - kiáltott fel, mire Doren is felkapta a fejét. - Az utolsó a Jogarban van! A Kilenc birodalomra mondom, mindet megszerezhetem, még ő előtte, és akkor ... - végre bizakodva tekintett a jövőbe - elkerülhetem a végzetemet. Ha Thanos előtt megszerzem az összes Követ, hatalmasabb leszek, mint Odin és akkor senki nem állíthat meg.

Úgy értre a felismerés, mint a villámcsapás, és legszívesebben mindent maga mögött hagyott volna, hogy most azonnal útnak induljon, és felkutassa a Végtelen Gyémántokat. De nem felejthette el azt, amiért Freyjához indult. És nem felejthette el Angrbodát sem. Indulnia kellett, azonnal. Doren szemébe nézett. - Gyerünk! Fel kell állnod! - az állat okos szemei megvillantak, és varázsütésre lábra állt. Loki a hátára pattant, és a ló minden noszogatás nélkül gyors vágtába kezdett. A távolban szivárvány jelent meg, és zöld liget, Loki megrántotta a kantárt, és arra vették az irányt. Hamarosan hófehér falú épület vált ki a fák közül, méregzöld borostyánnal befutott kerítéssel körbevéve. Doren repült, bár ziháló légzése elárulta, hogy nem bírja sokáig. - Mindjárt ott vagyunk, ne add fel. - suttogta Loki, magát is biztatva. Úgy érezte, hogy képes lenne egy egész hordó sört legurítani a torkán, a szomjúság gyötörte, jobban, mint a kimerültség. De nem pihenhettek. A fekete kapu szinte a semmiből került elő, és állta útjukat.

Loki reszkető lábakkal lépett a hatalmas kapuhoz, és nekifeszült, hogy kinyitja. De meg sem mozdult a kapu. Dörömbölni kezdett. Mozgás hallatszott a másik oldalról, aztán a kapun egy kis ajtó kinyílt. Fiatal férfi lépett ki rajta, páncélja csillogott a napban, kardját Loki mellkasának szegezte.

- Ki vagy, és mit akarsz?

- Loki vagyok, Odin fia, Asgard hercege, és Freyjához jöttem. Azonnal beszélnem kell vele, kísérj hozzá.