Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Első dobbanás

Csak álltam, és néztem a hatalmas építményre, ami előttem magasodott. Háromszintes, hatalmas üvegablakokkal, szépen rendezett udvarral. Egy szavam sem lehet, jobban néz ki, mint a régi iskolám, de miért van az az érzésem, hogy ki fogok lógni a sorból? A nővérem megmondta, hogy nem vagyok ép. Lehet, igaza van, de ő könnyen beszél. Már befejezte az iskolát, és egyelőre úgy döntött, hogy nem megy tovább. Maradhattam volna magántanuló, de már ez az egy év is iszonyúan nehéz volt. Hiányzott a társaság, pláne a velem egykorúaké. Szeretem a szomszédainkat, a zöldséges, boltos nénit is, na, de nem az én korosztályom.

Alapvetően nem vagyok egy félős típus, de az utóbbi másfél év kissé megtépkedte az idegrendszeremet. Attól kezdve, hogy apu bejelentette: cuccolunk. Ideges lettem. Nem rágtam már évek óta a körmömet, de akkor újra elkezdtem. Azután meg családostól, fél éven át, heti öt délutánon nyelvleckéket vettünk... Az anyanyelvem sem épp a könnyen elsajátíthatóak közé tartozik, de amit fél éven át próbáltak lenyeletni velem, attól már én is vért izzadtam. Apunak könnyebb volt, az angolt kellett használnia továbbra is, és úgy volt vele, majd helyben ráragad a japán, ha az alapok megvannak. Köszi, apu! Én meg gebedjek meg az oktatási rendszerben! Egy éve költöztünk ide. Jobbnak látta apu, ha magántanulók maradunk. Szeretem a nővéremet, de épp elég volt belőle ennyi idő. Inkább beiratkoztam a legközelebbi suliba, és imádkoztam, hogy ne nagyon égjek be.

Vettem egy mély levegőt, és elindultam a bejárat felé. Nem néztem semerre, de a szemem sarkából láttam pár felvont szemöldököt. Hát igen, a majd két méteremmel azt hiszem, nem nagyon van esélyem elbújni. Otthon is simán a hónom alá tudtam vágni az osztály nagy részét, de itt szerintem még a tanárokat is. A lányokról ne is beszéljünk. Legkedvesebb haverom erre azt mondta, hogy pont megfelelő magasságúak a csajok, nem kell letérdelniük... Minek is az embernek ellenség, ha a barátai ennyire kedvesek?

Átvágtam a folyosón, figyelmen kívül próbáltam hagyni, hogy a lányok utánam fordulnak, majd sugdolózni, heherészni kezdenek. Ez sem volt újdonság, de jelenlegi helyzetemben még elbújni sem tudtam, lévén, hogy MARHÁRA kilógok a sorból! Még jó, hogy a múlt héten voltam benn, így nem kellett a tanári holléte után érdeklődnöm. Megálltam a faajtó előtt, és bekopogtam. Majdnem azonnal nyílt az ajtó. Az a sokk, amit az aprócska tanárnő arcán láttam, leírhatatlan. A mellkasomig ért kb. Elregéltem udvariasan, hogy ki vagyok, és mit szeretnék. Kínos volt az a pár perc, míg felfogta. A zöldségesben a néni azt mondta, hogy teljesen érthető, amit mondok az akcentusom ellenére. Na, ebben a percben nem voltam biztos ebben.

Végül észbe kapott, visszalépett a terembe, és szólt az osztályfőnökömnek. Neki is fel kellett néznie rám, de ő már a vállamig ért legalább. Illendően köszöntöttem, ahogy a szomszéd néni tanította. Közben becsengettek, így intett a tanárom is, hogy kövessem. Felmentünk a másodikra. Megálltunk egy ajtó előtt, ami mögött az új osztályom nyüzsgött. Felnéztem a feliratra: 2-2. Jó lesz nem elfelejteni. A tenyerem izzadni kezdett, ahogy nyílt az ajtó. Ahogy belépett a tanár, mindenki felállt és hangosan köszöntötte az érkező pedagógust... pff, tanulhatnának tőlük az otthoniak. Szegény irodalom tanárunknak a könyvét kellett az asztalra csapkodnia, hogy észrevegyék mind a 150 centijét. Beléptem a tanár után én is, és szembe fordultam az osztállyal. Végignéztem rajtuk, míg a férfi elmondta, hogy új osztálytársat kapnak személyemben. Az a húsz, döbbent, kerekre tágult szem leírhatatlan. Tányérnyira nyíltak, miközben rám meredtek. Mondom én, a két méterem... – oké csak 196 centi – igen-igen megdöbbentő, aranybarna hajamról ne is beszéljünk. Mindehhez smaragd színű szem társul.

– Mutatkozz be, és mondj magadról néhány mondatot! – kért az osztályfőnök.

Ott vertem gyökeret. Mondjam meg a nevemet? Te jó ég! Ezeket lesokkoltam már a külsőmmel! Mi lesz, ha megmondom a nevemet? Az életben nem fogják tudni kiejteni. Nem! Határozottan nem volt jó ötlet ide jönni! Ránéztem a tanárra, aki kérdőn tekintett vissza rám. Na, baszd meg, ő se tudja kimondani a nevemet, tehát kénytelen leszek én.