Remember me

Prológus / 1. Fejezet - Ketten maradtunk

Azoknak, akik esetleg most tévedtek ide: Ez az első történetem és 30 ezer évvel ezelőtt írtam az elejét, úgyhogy kérlek, legyetek tekintettel erre! 😂🔫

Fáj a fejem. Ez az egy, amire koncentrálni tudok jelenleg. Körülöttem tompa beszélgetést vélek felfedezni, de nem értek belőle semmit. Ismerős hangok, de nem tudom behatárolni, hogy kitől, illetve hogy kiktől jön. Magamban lefuttattam egy gondolatmenetet, hogy hol lehetek, de nem találtam rá a választ. Hol vagyok?

- Leváltalak. Menj haza. Itt vagy lassan 10 órája. - hallottam meg egy rekedtes férfihangot. Egyértelműen ismerem az alakot, de nem tudom, hogy honnan, vagy hogy ki ő. Megnézni sem tudtam, mert a szemhéjam nem engedelmeskedett. Csak feküdtem ott, mint egy zsák krumpli.

- Biztos? Niall, neked amúgy is otthon kéne lenned. - ­szólalt meg egy kicsit magasabb hang, és elég fáradtnak hallatszott. Hm, szóval Niall az egyik. Na de mit keres itt Niall és egy másik alak? Mi az, hogy „leváltalak"? Nem értem. Mondjuk van itt még néhány dolog, amit nem értek.

- Biztos? - jött a megerősítést váró kérdés az egyenlőre még anonim tagtól.

- Menj, és pihend ki magad. Szarul nézel ki, tesó. - mondta Niall. Mind a kettőt tuti, hogy ismerem. Ez biztos. Érzem. Csak nem tudom ezt hova tenni. Hallom, ahogy feláll valaki, és hozzáér a kezemhez, a hüvelykujjával megsimogatja azt.

- Vigyázz Niallre. És ne hagyj itt minket. - mondta, mire Niall egy aprót horkantott, és a hangokból következtetve elhagyta a... szobát? Nem tudom, a helyiséget, ahol voltunk. Legszívesebben felültem volna, és kifaggattam volna őket, hogy mit keresnek itt, és hogy én miért vagyok itt. De én csak mozdulatlanul nyomtam az ágyat, mint egy halott. És a fejem még mindig rettenetesen fájt. Akármennyire is próbáltam gondolkodni, hogy mit kereshetek itt, mindig ugyanarra jutottam: semmire. Semmit nem tudtam, csak hogy ismerem ezt a két ürgét, és ennyi. Még a saját nevemet sem tudom. Ciki. És amúgy is. Miért hagynám őket itt? Még mozogni sem tudok! Vagy Niallnek szánta ezt a kérést? Fogalmam sincs. És ez frusztrál.

- Ketten maradtunk. - motyogta a „szobatársam", ezzel kizökkentve engem a gondolatmenetemből. Egészen könnyen ki lehetett venni a hangjából, hogy beteg. Rekedt volt, lassan beszélt, és szinte hallottam a hanglejtéséből, hogy lázas. Ne kérdezzétek, hogy ezt hogy hoztam össze, de mindenesetre a nyakamat rá, hogy lázas. Válaszolni akartam, de nem tudtam. Kedves, hogy leváltotta a barátját, akinek még nem tudom a nevét. Van egy olyan sejtésem, hogy egy ideig még nem is fogom. - Azt mondták, hogy hallod, amit mondanak neked. Nem tudom, hogy ez igaz-e vagy sem, de nagyon unalmas lehet egész nap egy helyben feküdni tök csöndben, szóval most kicsit boldogítalak. - magyarázta egy fokkal lelkesebben, és nekem leesett. Egy kórházban vagyok. Kómában. Különben miért mondták volna neki, hogy hallok, meg minden? De miért vagyok kórházban? És miért nem tudom a saját nevemet sem? Én meg fogok őrülni, ha nem kapok választ ezekre a kérdésekre.

Az új „barátom" már egy ideje magyarázott nekem lelkesen, egy-két helyen beleköhögve a mondókájába, de én nem tudtam figyelni rá. Folyamatosan kattogtam a kérdéseken, és ismételgettem a Niall nevet, hátha beugrik valami. Hiába ízlelgettem a nekem lelkesen mesélő tag nevét, nem jutottam semmire. Csupán annyira, hogy ismerem. De ezt már az első pillanattól kezdve tudtam. A beszámolóiból leszűrtem még néhány ismerős nevet: Louis, Theo, és Mark. Nem tudom, hogy kik ők, csak annyit sikerült kihalászni a fecsegéséből a srácnak, hogy Theo még kisgyerek. És hogy Mark sokat lóg Niallel. Ennyi. Talán többet is megtudhattam volna, ha rá figyeltem volna.

Olyan 1-2 óra telhetett el, időérzékem gyakorlatilag nem létezett, így lehet, hogy 10 perc telt el, vagy 5 óra, nem tudom. Olyan 1-2-re tippelek. Niall egyre halkabban, és rekedtebben beszélt, a végén már alig értettem. De annyira aranyos volt tőle, hogy nem hagyott unatkozni... Csak kár, hogy nem figyeltem rá.

Hirtelen kicsapódott az ajtó, és néhányan berontottak rajta. Nem tudom, hogy hányan, úgy maximum hárman. A mellettem már egy jó ideje trónoló Niall felpattant, és megfogta a kezemet. Nem igazán értettem, hogy mi ez a nagy sürgés-forgás, de nem volt sok időm ezen kattogni, ugyanis az eddigi fejfájásomat elnyomta egy másik inger: egy tűt szúrtak a kezembe. Igen, ez minden bizonnyal egy kórház. Vagy valami ijesztő kísérlet. Nem tudom. Majd úgyis kiderül.

- Ha minden a terv szerint halad, akkor maximum fél óra, és magához tér. - közölte egy cseppet sem szimpatikus férfihang unottan. Na várjunk csak... Fél óra, és felébredek!

- Köszönöm, doktor úr. - köszönte meg illedelmesen a tényközlést Niall, majd... elment. Itt hagyott. Miért hagyott itt? Hát pont most, amikor szükségem lenne valakire, hogy elmondja, ki is vagyok, és hogy mit keresek itt! Jó, nyugi, lehet, hogy csak wc-re ment ki, vagy... nem tudom. Meg őszintén szólva már megszoktam, hogy itt van mellettem, és beszél. Megállás nélkül. A lényeg, hogy hiányzik. Alig ismerem néhány órája, de már hiányzik. Nem akarok egyedül lenni, amikor felébredek.

Amikor már teljesen elfogadtam a tényt, hogy márpedig magányosan fogom meglátni a napvilágot kitudja milyen hosszú idő után először, a „csevegőtársam" visszatért néhány perc múlva, és megsimogatta az alkaromat.

- Szóltam Liamnek. Mindjárt itt van, gondoltam inkább vele szeretnél először beszélgetni. - magyarázta Niall. Na jó. Ki az a Liam? És miért szeretnék inkább vele beszélni először? Miért nem maradhatna itt inkább Niall? Legszívesebben utána szóltam volna, hogy inkább maradjon itt, de hát nem tudtam egy hangot sem kicsikarni a torkomból. Még utoljára megszorította a csuklómat, és otthagyott. De most tényleg. Egy idegent küld a nyakamra, hogy mellettem legyen, amikor kinyitom a szememet. Vagyis... Biztosan nem idegen, csak nem emlékszem rá. Pompás.

Elég sokat kellett várnom, amíg megérkezett Ő. Már tudtam mozgatni az ujjaimat, de a fejem is sokkal jobban fájt. Hirtelen kinyitódott az ajtó, és leült mellém. Teljes csend volt a helyiségben, csak a gépek szaggatott sípolását, és az új vendégem légzését lehetett hallani. Elég gyorsan vette a levegőt, gondolom sietett, vagy valami. Egyszer csak megfogta a kezemet, és elkezdte simogatni a kézfejem. Fura volt, mert Nialltől már megszoktam ezt a fajta közeledést, de ez egy picit más volt. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért.

Éreztem, hogy egyik pillanatról a másikra elteltem élettel, és óvatosan kinyitottam a szememet. Az erős fény vakítóan tört utat magának a két szemhéjam közé, így jó sokáig csak hunyorogtam. Egy dolgot így is láttam: fehér. Minden fehér körülöttem. Igen, ez tuti egy kórház. Amikor teljesen sikerült kinyitnom a szememet, egyből a kezemet szorongató srácra emeltem a tekintetemet. Nem foglalkoztam a homlokomba hasító fájdalommal, mert fontosabb dolgom is van: Ki kell derítenem, hogy ki is vagyok.