Remember me

Epilógus (évadzáró)

*6 évvel később*

- Mikorra vagy kiírva, Beth? – kezdeményeztem beszélgetést a Haz oldalához kuporodott lánnyal, aki a már eléggé kerekedő hasa simogatásából pillantott rám. Az arcára felkúszott egy féloldalas mosoly, majd Harry felé fordult, aki még erősen ködös pillantásokkal illette a nappaliban levő eseményeket. Rosé az összenyitott konyhában csinálta a reggelinket Freddie segítségével, Louis az egyik fotelben elaludt Eleanorral az ölében, én pedig Rey hátát simogattam a kanapé előtti szőnyegen ülve. A kisasszony kora reggel ébresztett, erre hétkor már nagyokat pislog a nyakamban csimpaszkodva... Borzasztó.

- Október 4-ére, szóval még majdnem három hónap... – duruzsolta és nyomott egy puszit a mellette ülőnek az arcára. Beth arca csak úgy ragyog már hónapok óta, ami ugyanúgy elmondható Harryről is, csak most eléggé megviselte a hajnalig tartó pókerezés... – Bár, eléggé kétlem, hogy addig bennmarad. Néha már most olyan erőset rúg, mint Nick, amikor hisztizik.

- Igen, szerintem is húzd le másnak a gyerekét, Bessie! – kiabált be a beszélgetésbe röhögve Ro, ami nekünk is mosolyt csalt az arcunkra. Nick még csak másfél éves, de olyan hangosan képes visítani, ha valamit nem kap meg vagy nem úgy történik, ahogy ő akarja, hogy a bolygó másik feléről is lehet hallani. Fogalmam sincs, hogy bírják Niallék, még csak párszor vigyáztam rá, de sokszor súrolta már a tűréshatárom határát a kis hisztikirály. – Nem mindenki akkora mázlista, mint Payne-ék! – utalt a vállamra hajtott fejjel szuszogó tündérre, aki –minden szülői elfogultság nélkül– soha életében nem toporzékolt még semmiért sem. Persze, neki is vannak rosszabb pillanatai, főleg, amikor álmos, de alapvetően semmi baj sincs vele. – Ah, ti még nem tudjátok, mire vállalkoztatok! – nevetett Rosé, majd valamit elkezdett magyarázni a mellette ácsorgó, tejfölszőke kisfiúnak.

- Biztosan nem lesz a picivel gond! Nick elég rossz helyette is. – mosolyogtam, majd felkaptam a fejemet, amikor mellettem elsétált Niall és megböködte a vállamat.

- Szerintem lesd meg az uradat! – biccentett a háta mögött húzódó folyosó felé, mire bólintottam és óvatosan felálltam a szőnyegről. – Addig átveszlek, Hercegnő! – nyúlt Rey felé és finoman lehámozta rólam a gyerkőcöt, aki nem zavartatta magát, ugyanúgy aludt tovább a keresztapja karjaiban, mintha mi sem történt volna. Elmosolyodtam, majd egyet ásítva elgyalogoltam a hatalmas ház másik végébe, ahol a mi szobánk kapott helyet.

- Jól vagy, Apu? – léptem be a helyiségbe mosolyogva, de elhúztam a számat, amikor feltűnt az általam már jól ismert üres, üveges tekintete, amivel bámult előre az ágy szélén gubbasztva. – Már megint...? – guggoltam elé, így a lehorgasztott feje nagyjából az enyémmel szemben volt. A szemei, amivel pár másodperces fáziskéséssel rám nézett pirosak voltak és dagadtak, ami minden kétségemet eloszlatta afelől, hogy ismét rosszat álmodott.

- Meggondoltam magam. Meggondoltam magam, Am! – csuklott el a rekedtes hangja és a tenyereibe temette az arcát. Több, mint valószínű, hogy arra a kijelentésére célzott, hogy nincs szüksége segítségre, nem akar „dilidokihoz" járni, csak mert néha rémálmai vannak. Mielőtt még Hawaiira jöttünk volna a srácokkal, rengeteget veszekedtünk ezen. Ő csak hajtogatta, hogy nem zakkant meg, ne is próbáljak meg úgy tenni, mintha őrült lenne, én pedig ezen felhúztam magam és már meg is volt az egész házon át zengő vitatkozás. Rey szerencsére akkor pont Nialléknél volt, így nem kellett látnia, ahogy egymás torkának ugrunk. Őszinte leszek... Nem sok kellett ahhoz, hogy benyögjem, hogy a francnak van kedve hozzámenni. Azóta nem igazán szóltunk egymáshoz, csak Rey és a többiek előtt, hogy ne tűnjön fel senkinek se, hogy nincs minden rendben köztünk. – Sajnálom! Hülye voltam és...