Remember me

13. Fejezet - Szia, húgi!

* Álom *

- Látod, én megmondtam, hogy nem fog elállni az eső! - néztem a mellettem ülő Liamre gúnyosan vigyorogva, aki erre féloldalas mosolyra húzta a száját, majd levette a kezét a sebváltóról, és a combomra tette. Kocsiban ültünk, és szakadó esőben mentünk egy autópályán. Könyörgöm, csak ezt ne kelljen végignéznem!

- Előző életedben biztosan meteorológus voltál. - kezdte el simogatni a lábamat.

- Honnan tudod, hogy nem titkolom előled, hogy van egy meteorológusi karrierem, hm? - húztam fel a szemöldökömet, majd a combomon pihenő tenyere alá csúsztattam az enyémet, és összekulcsoltam az ujjainkat.

- Szeretlek. - nézett mélyen -az út helyett- a szemembe.

- Na, ez most honnan bukott ki belőled? - húztam széles mosolyra a számat, mire visszavezette a tekintetét az aszfaltra.

- Egy magazinban olvastam, hogy a kismamák elviselhetőbbek, ha sokszor mondogatjuk nekik, hogy szeretjük őket... - tartotta a figyelmét az úton, mire én felnevettem.

- Olyan vagy! Nem is vagyok elviselhetetlen!

- Ó, dehogyisnem! Például amikor csókolózás közben találod ki, hogy hánynod kell. - vigyorgott rám, mire nekem lehervadt a mosoly az arcomról.

- Liam, tudod, hogy nem tehetek róla. - motyogtam, mire neki is megkomolyodtak a vonásai.

- Sajnálom, nem úgy gond... - kezdett el magyarázkodni, de közbevágtam.

- Tudom, csak már négy hónapja folyton ilyenekkel piszkálsz. Lehet, hogy nem látszik, de tök szarul esik, hogy te azon, hogy hajnaltól délig bármikor elkaphat a hányinger, és hogy hangulatingadozásaim vannak, tök jól szórakozol. Nem jókedvből csinálom ezt... - engedtem el a kezét, és néztem magam elé bambán.

- Nem tudtam, hogy ez neked nem esik jól... Ne haragudj. - fogta meg a csuklómat, és a hüvelykujjával elkezdte cirógatni, de lefejtettem a karomról az ujjait.

- Nem haragszom. - mondtam, és kibámultam az ablakon, amelyen az esőcseppek versenyt futva egymással cikáztak lefelé.

- Jah, látom... - sóhajtott, és mindkét kezét a kormányra rakta, majd csendben vezetett tovább, amikor egyszercsak hangos fékcsikorgás hallattszott, amire előrekaptam a fejem. Csak annyit láttam, hogy a szemembe világít egy másik autó, Liam félrerántja a kormányt, mire a fény eltűnik, és arra eszméltem fel, hogy az arcom találkozik a légzsákkal, ami a becsapódást követően szinte azonnal leeresztett. Mozogni nem tudtam, mivel a műszerfal majdnem a mellkasom előtt volt, és a lábaim is beszorultak. Amikor már az összes levegő kieresztett a légzsákból, a fejem már az eldeformálódott műszerfalon pihent, és éreztem, hogy valami csöpög az ölembe.

- Amy... Jól vagy? - nyökögött Liam, aki szintén nem nagyon tudott a felgyűrődött műszerfaltól mozogni. Válaszolni nem tudtam, csak nagy nehézségek árán arra fordítottam a fejemet, ahonnan jött az engem szólongató hang. - Amy, hallasz... engem? - suttogta erőlködve. Én csak mereven néztem, ahogyan próbálja magát kiszabadítani az ülés és a kormány közül, és hirtelen nagyon álmos lettem. - Maradj velem, érted? - hajolt oda hozzám fájdalomtól eltorzult arccal és kábultan nyúlt a fejemhez. Nem éreztem semmit sem, se fájdalmat, se érintést, csak ültem ott, mint egy játékbaba, miközben a szemhéjaim elkezdtek egyre jobban leragadni. A tenyerét elemelte a homlokomtól, és lesokkolt arckifejezéssel tanulmányozta a sötétvörös folyadékot, ami beszínezte a kézfejét. - Úristen. - olvastam le a szájáról, mivel hangokat már nem hallottam. A világ teljesen elnémult körülöttem, azonban Liam riadt arcán még láttam a váltakozó, piros-kék fényeket, és minden elsötétült.