Remember me

43. Fejezet - Büszke

- Liam! – ültem fel lendületből, amikor már nem éreztem a belőle áradó, jóleső melegséget. Riadtan, a sírás határán pattantam ki az ágyból és szó szerint kirontottam az üres szobából a folyosóra, majd onnan le a földszintre vezető lépcsőn. Amikor az utolsó négy lépcsőfokot le akartam vágni egy ugrással, összerogytam a padlón, mert a reggeli idegrendszerem nem éppen volt alkalmas az ilyesfajta akrobatamutatványokra.

- Óvatosan... – segített fel egy kar, aminek a látványa egy hatalmas követ zúdított le a szívemről. Azt hittem, hogy megint elment... – Vigyázz magadra! – kacsintott egy álmos mosollyal az arcán és totál belassulva átkarolta a nyakamat, így a vállába fúródott az arcom.

- Csak megijedtem. – öleltem át a derekát és hálát adtam az Istennek, hogy itt van... no, meg hogy nem törtem ki a lábamat. A másik kezével is magához láncolt és a fülemhez hajolt. Teljesen elkábított a közelsége és alig akartam elhinni, hogy nem álmodom.

- Am, nem megyek el. Nyugodtan feküdj vissza, egyáltalán nem aludtad ki magad! Csak azért jöttem le, mert muszáj beszélnem pár emberrel telefonon... – duruzsolta, majd folytatta, amikor picit jobban szorítottam magamhoz. Nem, egyáltalán nem állt szándékomban elengedni. – Öt perc és megyek én is, ígérem. – fogta meg a vállaimat, miközben picit eltolt magától, hogy a szemeimbe tudjon nézni.

- Biztos? – kérdeztem vissza bizalmatlanul, mire halványan elmosolyodott és bólintott egyet. – Oké... – húztam el egy picit a számat, miközben elléptem tőle, de ő még egy gyors puszit nyomott rá.

Lassan felbattyogtam az emeletre és szó szerint bezuhantam az ágyba. Keresztben. Arccal előre. Egy kicsit így maradtam, majd morogva befeküdtem a takaró alá normálisan, szinte tökéletesen akkor, amikor Liam belépett a szobába.

- Összehaverkodtam a kis rosszcsonttal. – húzta egy visszafogott vigyorra a száját és letette az éjjeliszekrényre a telefonját. Jó érzés volt mosolyogni látni. – Végig ott grasszált körülöttem, miközben telefonáltam, persze, a tisztes távolságot tartva. – ült az ágy szélére és a háta mögé nézve az alkarjára támaszkodott és így hajolt hozzám. – Édes teremtés. Már majdnem annyira, mint te... – simított végig a szabad kezével a vállamon, a takarót pár centivel lejjebb küzdve rólam. Elmosolyodtam és beletúrtam a hajába, ami egy picit szanaszét állt, de így talán még jobban is nézett ki, mint amúgy. Pedig ez nagy szó... – Látod? Megígértem. – kúszott hozzám a teljes testével és a derekáig felhúzta a takarót. – Szótlan vagy. – fordult az oldalára és eltűrt egy tincset a fülem mögé, ami pimaszul bemászott az arcomba.

- Szeretlek. – mondtam halkan, mire kicsit halványabb lett a mosolya. Most csesztem el...?

- Én is szeretlek téged, Am. Viszont elzsibbadt a vállam, szóval nem lehetne...? – feküdt a hátára és kinyújtotta felém a kezét. Egy széles, őszinte mosoly terült el az ábrázatomon, miközben közelebb kúsztam és átvetettem a karomat a mellkasán.

- Nem tudod elképzelni, hogy mennyire hiányoztál. – rajzolgattam az ujjaimmal a szegcsontjára, amit ő figyelmesen követett. Teljesen elvarázsolt a jelenléte.

- De, el tudom képzelni. – siklott a keze a derekamra és finoman cirógatta a bőrömet, miután gondosan felhajtotta a pólóm alját két-három centire. – Gyönyörű vagy. – hunyta le a szemeit pár pillanatra, majd a tekintetével bejárta az arcom minden négyzetcentiméterét, ami enyhe pírba burkolózott. – Büszke vagyok rád.

- Büszke? – vontam fel egy szemöldökömet és mélyen a tekintetébe fúrtam az enyémet. A mogyoróbarna íriszeiben itt-ott megcsillant a szobába bejutó, hűvös fény. Másnak lehet, hogy Liam szeme teljesen hétköznapi, „mezei", de én még nem láttam olyan szépet, mint az övé.