Remember me

VIII. Fejezet - Ms. Spontaneitás

*AMY PRINCE*

- Örömömre szolgál, hogy élvezhetem a társaságát, Ms. Spontaneitás, de kissé váratlanul ért, hogy kirángatott a tömegből. – cukkolt szórakozottan, tekintetével a zakóját pásztázva, amin próbált kiegyengetni pár apró gyűrődést. A karjaimat magam előtt összefonva, idegesen bámultam magam elé, fejben összegyűjtve a gondolataimat, ami jelen állapotomban korántsem volt egyszerű, tekintettel arra, hogy negyedórával ezelőtt még azt sem tudtam, hol vagyok. A kastély hatalmas kertjébe kiérve nem volt épp hatalmas hőség, hiába volt már bőven tavasz, ami szintén nem volt segítségemre. – Am, valami baj van. – fagyott le a vigyor az arcáról, ami hamar az egyetlen dologgá vált a látóteremben, ugyanis az állam alá nyúlva felemelte a fejemet és komolyan a szemeimbe nézett. – Ugye?

A kezét szinte azonnal elhúzta, amint realizálta a helyzet kínosságát. Alig fél lépésnyire állt tőlem, amivel már bőven átlépte a „frissen vált" határokat, de valamiért mégsem kezdett hátrálni. A lélegzetét már majdnem éreztem a bőrömön a hűvös, kissé csípős szellő mellett; a parfümje illata ma már sokadszorra bódított el; tekintetét pedig mélyen az enyémbe fúrta, ami miatt az összes zaj, ami a kastélyból jött hirtelen megszűnt, csak a saját szívdobogásom visszhangzott a fülemben, valamint egy apró puffanás.

Lenéztem a lábaim elé, és amint megpillantottam a hófehér törölközőt, aminek a testemet kéne takarnia, lángvörössé vált az arcom és az alsó ajkamat olyan agresszíven haraptam meg, hogy amikor elengedtem is benne voltak még a fognyomaim. Eszemben sem volt felnézni, mégis tudtam, hogy Liam pislogás nélkül bámul, meg sem próbálva leplezni, hogy először lát meztelenül. Csak álltunk egymás előtt, én gondolatban háromszor elásva magamat, ő pedig valószínűleg teljesen lesokkoltan és különböző terveket szőve a fejében, hogy mit kéne lépnie.

- Tessék. – lassan lehajolt, majd különösen mély hangon szólalt meg, amikor a kezembe adta a törölközőt. Csendben elvettem tőle, de még mielőtt bármit is tudtam volna kezdeni vele, Liam ujjai megragadták a vállaimat és finoman a mögöttem levő falnak nyomtak, semmiféle dominanciát vagy birtoklási vágyat sem képviselve, ez pedig valamiért megnyugtatott, miközben próbáltam a legjobb tudásom szerint viszonozni a kissé hirtelen hevességét. A gyomrom nagyjából a felére zsugorodott, a szabad tenyerem pedig kissé remegve simult a mellkasára, mégis felgyulladt bennem valami, ami ösztönzött arra, hogy ne hátráljak ki ebből a helyzetből, sőt, az ujjaimat már egy fokkal magabiztosabban vezessem a tincsei közé, miközben ostromolta a számat.

- Am...? – jelent meg előttem Li kissé riadt, aggódó arca, ahogy a vállaimat fogva próbált valószínűleg visszarántani a jelenbe. Pár erős pislantás után sóhajtottam egyet, majd a hirtelen jött könnyeimet lenyelve toltam el a karjait, amiket csak zavartan maga mellé engedett. Túlságosan jólesett ez a szimpla gesztus is tőle, nem hagyhattam, hogy a kedvessége eszembe juttasson bármit is a múltunkból. Bár... Ezzel talán már elkéstem.

- Csak... elmondom, hogy mi van, te pedig tudomásul veszed, gondolkodsz rajta, majd válaszolsz, oké?

Ódzkodva ugyan, de bólintott. Nagy levegő, érzelemmentes hangsúly, hideg tekintet...

- Van egy új eljárás, ami megmenthet a teljes leépüléstől. Egy műtét, ami során egy apró, a balesetben sérült részét eltávolítják a temporális lebenyemnek. Már felkerültem a várólistára, most ősszel lesz a beavatkozás. Csak gondoltam...

- Te most...? – emelte fel rám az eddig keményen maga elé meredő szemeit, nekem pedig hirtelen minden nyál eltűnt a számból, a torkom viszont könyörgött egy kis nedvességért, így kénytelen voltam nyelni egy kis levegőt... Nem túl diszkrét hangot kiadva ezzel. – M-mit...