Remember me

68. Fejezet - Várunk

- Mit csináltam? – ráncoltam a homlokomat, mivel biztosan félrehallottam, amit mond.

- Elvetéltél. Mármint... még nem biztos, de...

- El-vetéltem? – tagoltam lassan és a lehető legérthetőbben, mire egy bizonytalan biccentést kaptam válaszul. – Nem, nem vetélhettem el. Ahhoz terhesnek kellett volna lennem, de én meddő vagyok. Ezt te is tudod, Liam. – ráztam a fejemet, de amikor már válaszra nyitotta a száját, egy szőke, fiatal csajszi jött be egy halvány mosollyal az arcán.

- Jó napot, Dr. Whitepool vagyok, vezető főorvos, nőgyógyász és szülész! – fogott kezet Liammel, majd velem is, hiába volt felé az infúziós karom. Szimpatikusnak tűnt, de már nagyon vártam azt a mondatot a szájából, hogy ez csak egy vicc. – Hogy érzi magát, Amy? – jött mellém és mosolyogva nézett rám le. Nagy, kék szemei és vékony szája volt, valamint szép, szívecske alakú arca.

- Kicsit... összezavartan. – motyogtam, mire bólintott egy picit.

- Teljesen normális, elég sok altatót kapott. Hányinger, szédülés nincs? – válaszként csak megráztam a fejemet. – Kicsit megtapogatom, mielőtt bárminek is nekilátunk, ha nem bánja... – húzta le a térdemig a takarót, amit figyelmesen követtem.

- Esetleg tegeződhetünk? Vagy... tegezne? – kérdeztem, majd szinte rögtön rájöttem, milyen szánalmas is vagyok.

- Persze, én sem vagyok nálad sokkal idősebb, csak a megszokás... – biccentett, majd óvatosan a hasamhoz nyúlt és egy pontban finoman benyomta az ujjaival. – Ha egy kis fájdalmat is érzel, azonnal szólj! Kapsz fájdalomcsillapítót, elég erősen tompítja az érzékelést... – fordította felém a fejét és fokozatosan, egyre lejjebb bökdöste a hasamat. Amikor elért az alhasamhoz, egy apró grimaszt megeresztettem a nyomás okozta fájdalom miatt, amit azonnal észrevett és abbahagyta. – Elég feszes még a méhfalad. Ez mindenképpen jó jel... Viszont az alhasi ultrahang erős jeleit mutatta a vetélésnek. Végeztél bármilyen komolyan megterhelő fizikai munkát? Gondolok itt mondjuk súlyemelésre...

- Öhm, nem tudom, hogy mennyire megosztott a kórházak közt az adatbázis, főleg, hogy ez egy magánkórház, de szeptemberben lesz két éve, hogy elvesztettünk egy négy hónapos magzatot egy autóbaleset után. Az abortusz során Am méhe több helyen is megrepedt, azt mondták nekünk, hogy meddő, ciklusa sem volt utána. – magyarázott Li, amit egy hálás pillantással köszöntem meg, mert még képtelen lettem volna értelmesen összefoglalni.

- Sajnálom. – nézett együttérzően ránk, én pedig már rég eldöntöttem, hogy leváltam az előző nőgyógyászomat. – Viszont elég érdekes, hogy az abortusz során ilyen mértékben sérült a méhed... szinte lehetetlen. A baleset pillanatában esetleg nem érte valami olyan fizikai hatás, ami miatt...?

- Nem, Am csak a fejét ütötte be, a vérveszteség miatt halt el a magzat. – csóválta a fejét a mellettem ülő. Milyen nyugodtan beszél... Az előbb még azt mondta, elvetéltem, ergo terhes voltam, ergo mégsem voltam meddő. Minimum egy kicsit idegesnek kéne lennie.

- A családban nem történt vetélés? – fordult felém Dr. Whitepool, mire rettenetesen kínos arccal pillantottam Liamre.

- Az a helyzet, hogy mint már mondtam, Am beverte a fejét és a temporális lebenye megsérült, amnéziás lett. A baleset előtti dolgokra egyáltalán nem emlékszik... De én úgy tudom, hogy nem öröklődött semmi ilyen a családban.

- Értem... – húzta el a száját a csajszi, Liam pedig rám mosolygott, ami némiképp megnyugtatott. – Ami szerintem a legvalószínűbb lehet, hogy itt nem vetélésről van szó, hanem álterhességről. Annyira szerettetek volna egy gyereket, hogy Amy szervezete produkálta a terhességnél történő hormonális és fizikális változásokat, a méh pedig nem tudott kitágulni, heves vérzéssel reagált. Az ultrahang nem mutat szívverést, bár azt, hogy Amy várandós, csak akkor zárhatjuk ki, amikor már elvégeztünk egy hüvelyi ultrahangot is. Lehet, hogy még olyan apró sejtecskéről beszélünk, amit hasfalon keresztül nem érzékel a készülék.